Élő fegyver (1982) 55% 2★

Sajnos(?) nem tudom, pontosan hogyan szivárgott át a hetvenes évek Hong Kong-i akciófilmes divatja Hollywoodba, de Chuck Norris tekintetében nagyjából a laikus is megállapíthatja, hogy minden azzal a bizonyos Bruce Lee-vel vívott vereséggel, viszont átvitt ételemben legalább nem halállal végződő küzdelemmel kezdődött el, és bizonyosan eltartott egy kis ideig, míg az ázsiai karatefilmek hatását levetkőzve kialakult a valódi amerikai hős figurája. Ennek a fokozatos átmenetnek egy szemléletes példája az Élő fegyver, melyben Norris még ifjú és hamvas (nem akarok csúfolódni, alig egy évvel járunk az általam alapjáraton kedvelt Te nem lehetsz gyilkos után), tetőtől talpig bántóan amerikai, de minden egyéb tekintetben autentikus ázsiai hős, afféle direkt Bruce Lee klón az amerikai közönség azon vaskosabb százalékának, akik titkon sosem tudtak igazán azonosulni egy vágott szemű fickóval.

Mint zsánerfilm, a mozi egyrészt olyan is: karate orrba-szájba, egy lehetetlenséggel határos főhős figurával a középpontban, aki ha lehet, kínaibb a kínaiaknál, a legdögösebb szőke fehér cicis nénit döngeti a placcon, lakódzsunkán él, és egy Hong Kongban székelő zsidó családhoz van beszálazva – tökéletesen megértek mindenkit, aki fujjogva kikapcsolja a filmet az első negyed óra után, de hát ez valahol kortünet, Amerikának ekkor és itt ázsiai stílusú, de mégis amerikai hősökre volt szüksége. Az se zavarta őket, ha a sztori alapvetése hülyeség, ha az erkölcsi háttér kétes, hisz mindez csak ürügy, hogy végignézhessenek egy jó kis verekedést, lehetőség szerint olyat, ami egyszerre felel meg a kínai és a texasi elvárásoknak is. Chuck Norris ezt leszállította nekik.
Bírjuk azonban ki és nézzünk a kínos felszín alá: van azért itt pár érdekes motívum! A film veszélyes, olyan értelemben, hogy Norris tényleg nem az erkölcsi igazság csúcsán álló tényleges amerikai hős. A cselekmény egyes fordulatai durvák, a nyolcvanas években például viszonylag ritkán esett meg, hogy egy közönségfilmben a főhős spoiler. Ráadásul azoknak, akik ezt az egész Hong Kong-i karatézós divathullámot filmtörténeti epizódként értékelik, betettek a filmbe egy nagyon érdekes betétet, ahol Norris egy vaslépcsőn karatézik neonfényekkel a háttérben, így mi már csak a sötét sziluettjét látjuk, mintha csak egy stilizált rajzfilmet néznénk – ezt azért nagyon-nagyon tudtam süvegelni, és vélhetően a készítők is érezték, hogy ezen a ponton egy magasabb színvonalat lőttek épp meg, hisz betették a szekvenciát az opening hátterének is. Komolyan mondom, ez a mindössze egy perc jóval többre predesztinálja a filmet, mint ami végül lett belőle.

Nem fájt! Annyira mondjuk jó sem volt, és nem vitatom, hogy Norris itteni teljesítménye remek alap volt a későbbi mémesüléshez, de még így is lehetett volna sokkal-sokkal rosszabb a végeredmény. A fehér pizsamás Franco Neróhoz képest pedig ez tényleg egy fain karate-mozi.