Egy éj Miamiban… (2020) 68% 24★

Nem is tudom. Amikor elindult a csak 4-en a hotelszobában kamara-dráma, akkor megörültem, mert imádom ezeket a filmeket, amikor a karakterek energiája, feszültsége valahol szétfeszíti a tereket. Konfrontálódnak, ütköznek egy izolációs környezetben.
Itt is karcolgatják egymást a barátok, mondhatni négy kulturális szempontból igen meghatározó alak, de nem minden esetben éreztem azt az átütő energiát, amit vártam volna a film műfajától, a szereplőktől.
Nem rossz film, de inkább tűnt olyannak, amiben benne maradt még, bár lehet akkor nagyon pátoszos lett volna és egy adagnyi giccsel még át is esett volna a ló túloldalára. Így viszont megmaradt a középszer, jó pillanatokkal, mint pl.: a Boby Dylan-számos jelenet.

Ez egy csodálatos műalkotás, amelyet a képernyőre vittek. Annyira örömteli, hogy élvezhetjük az emberi állapot lélekkel teli feltárását. Ez a film lehetővé teszi a néző számára, hogy a közmondásos „légy a falon” legyen, és elképzelje, milyen lehetett az az éjszaka. Nagyszerű emberek elmélkednek, viccelődnek, vitatkoznak, képzelegnek a jövőről, amelyben most élünk. Nincsenek tűzgolyók, nincsenek robbanások, nincsenek következtetések…. csak kérdések, amelyeket mindannyiunknak fel kellene tennünk. Ezek a színészek nem azért vannak ott, hogy úgy nézzenek ki, mint a kedvenc hírességed, hanem hogy megtestesítsék a lényegüket. Ez mindannyiuknak sikerült.
És ez a színházszerető, és általában minden témában tágas filmrajongó nem jutott szóhoz az Egy éjszaka Miamiban című filmet nézve.
Nemcsak a történelem, a fikció és a szereposztás tökéletes keveréke, hanem a hatvanas évek Amerikájában a feketék küzdelmét magyarázó, sima sikerfilm is. Soha nem fogalmazták még meg ilyen világosan a rasszizmus és a vezetés kérdéseit.

Kemp Powers saját színdarabja alapján rendezi és írja meg, hogy bemutassa a múlt század négy ikonjának találkozását egy szállodában azon az éjszakán, amikor Cassius Clay nehézsúlyú világbajnok lett. A szereposztás az ensemble-technika mintapéldája: Malcolm a tőle megszokott higgadtsággal és racionalitással vezeti a másik három vitáját. Cassius játékos és őszinte, Brown pimasz és erős, Cooke pedig sebezhető énekes, aki olyan dalokat énekel, amelyeket Malcolm társadalmilag nem tart megfelelőnek. Mindegyikük egy peres ügyvéd könnyedségével érvel a saját és a fekete ügy mellett. A párbeszédek élesek és szűkszavúak, szellemesek és éleslátóak. Malcolm feladata, hogy a hármast arra a követelésre összpontosítsa, hogy a hírnevet és a vagyont az iszlám és a felelős állampolgárság népszerűsítésére használják fel. A legmegfelelőbb erre az ügyre Cooke, akinek Malcolm úgy látja, hogy a Dylan-irányba kell vinnie a nyálas dalait. Malcolm meggyőző, de az ikonok mindegyike meggyőző a már megtett kulturális befektetésekről. A szavak erőteljesek és szórakoztatóak, könnyű belátni, hogy színházban is ugyanolyan jól érvényesülnének, mint a vásznon. Szeretem az olyan írásokat és színészi játékokat, amelyek valósággá teszik azokat a figurákat, akiket a popkultúrán keresztül ismertem, de eddig nem találkoztam velük.