Dolgozó anyák (2017–2023) 75% 17★

Érdekes koncepció, hogy nézzük meg, mi van akkor, ha nagyjából nincs egyetlen szimpatikus karakter sem a főszereplők között. :P Oké, most túlzok, és azt sem hiszem, hogy ez lett volna a koncepció.
De elkapattak azok a sorozatok, amikben nem a szereplők unszimpatikus tulajdonságai és kommunikációs nehézségei jelentik a konfliktusok alapjait.

Itt a négy női főszereplő közül minimum kettő nagyon nem szimpatikus személyiség – ettől még persze szórakoztató nézni a működésüket, csak az azonosulást, érzelmi bevonódást nem segíti. Illetve ráerősít a sztereotípiákra, hogy egy „karrierista” nő milyen is, ami szerintem kifejezetten káros.

Persze gondolom, Catherine Reitmannak nem is az érzékenyítés volt a célja, hanem pont az, hogy megmutassa, a nőkben is megvannak azok a tulajdonságok, amiket a férfiakban vagy elnézünk, vagy ünneplünk, a nőket bezzeg elítéljük érte.

De nemtől függetlenül elég gázos dolgokat csinálnak meg ezeket a szereplők, ami néha nekem sok volt. Jenny karakterében pl. semmi szerethetőt nem találni, nem is teljesen értem, neki mi a funkciója, azon túl, hogy bemutasson egy igazán nárcisztikus és önző embert.

Szóval ez a sorozat nem sz*rozik, tényleg megmutatja, hogy nem minden nő ungyilibungyili cuki, érzékeny személyiség, és aki gyerekvállalás előtt nem volt ilyen, nagy eséllyel utána se lesz (azért az életben láttam már ellenpéldákat, igen is sokszor lágyít az anyaság a nőkön…). Aztán take it or leave it. Még nekem, aki eléggé liberális elveket vallok, nekem is néha kényelmetlen volt nézni ahogy pl. Kate képes átgázolni a saját férjén vagy barátnőkön, ha úgy hozza a sors. (Nem mintha a liberalizmus ezt jelentené – de úgy értem, néha nem voltam képes elfogadni a női szereplők „keménységét”.)

Igazság szerint nekem pont nem is volt hiteles, amikor ilyen nagy összeborulások voltak a barátnők között, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy ilyen gyorsan képesek váltani a szereplők… akkor legyenek igazi szemétládák, álljunk bele a koncepcióba. :D

Ami üdítő volt: végre egy sorozat, ami nem a baráti kapcsolatokat állítja be mindenhatónak egy nő életében. Mert bármennyire is szeretne az ember felnőttkorban olyan közeli kapcsolatot ápolni a barátaival, mint ahogy azt pl. a Jóbarátokban látjuk, sajna nem ez a realitás. És értem, hogy dramaturgiailag ez így megoldható, ha sok szereplőt mozgat egy sorozat, de az a baj, hogy irreális elvárásokat támaszt az emberek felé a saját életével kapcsolatban.
Na, itt ez teljesen reálisan volt kezelve: látjuk, érezzük, hogy barátokról van szó, de mindenki éli az életét, és nincsenek összenőve. Na, pont ilyen egy felnőtt barátság.

Azt is jó látni, milyen egy olyan anyuka, aki láthatóan imádja a gyerekét, de nem körülötte forog az élete, még kiskorában sem. Ez is meghökkentő lehet, de bizonyosan sok ilyen nő van a világban, és attól még ők is jó anyák.

Kicsit csapongó az értékelésem, mert az érzéseim is ilyenek a sorozatról… van egy olyan érzésem, hogy én nem bírnám Catherine Reitmant az életben, még szerencse, hogy viszonylag kicsi az esély rá, hogy összetalálkozzunk. :D Lehet, hogy a személyiségünk inkompatibilitása jön át abban, hogy igazán közel nem tudott kerülni hozzám ez a sorozat, de nyári, darálós limodának pont megfelelt…

Ez egy kanadai sitcom, ami a szülési szabadságról a munka világába visszatérő anyák nehézségeit és megküzdési stratégiáit mutatja be, néha viccesen, néha szívszorítóan. Négy fő karakter köré épül a sorozat, Kate a reklám- és PR világában mozog, elismert munkatárs, szereti a munkáját, meg persze szereti a családját is, ami nehéz döntések elé állítja. Annie, személyes kedvencem, már második gyermeke születése után folytatja a pszichológiai magánrendelését, miközben persze a saját problémáival küzd meg a legnehezebben.
Jenny, akit férje, Ian vált fel otthon, és a munkába visszatérő Jenny döbbenten veszi észre, hogy távolodni kezd a családjától, illetve a nekem kissé túl bolond Frankie, aki viszont a szülés utáni PTSD legmélyebb bugyrait éli át, miközben élettársával, Giselle-lel próbálnak újra kapcsolódni egymáshoz.
Nagyon gyorsan ledaráltam az első évadot, úgy láttam az IMDB-n, hogy született folytatás, őszintén remélem, hogy hamarosan jön a Netflixre az is.

2. évad: rányomtam még egy csillagot, mert szerintem egyre összetettebb és érdekesebb, még nem teljesen tudtam dönteni arról, hogy melyik a kedvenc szálam, Anne és Lionel mindenképpen, de Ian felzárkózik mögéjük, remélhetőleg a harmadik évadra eldöntöm. Vagy nem. :)

nem volt ez rossz. Pont éppen annyira nagyít csak fel dolgokat, hogy nevessünk rajta, majd persze el is gondolkodjunk kicsit. Nekem szirupos lett a vége, és sajnálom, hogy csak egy évad.
A kifele hordozást* viszont nem fogom megbocsátani a készítőknek.

* baba „kenguruban” (itt rugalmas kendőben) volt az anyukán kifele nézve. így nem hordozunk, csak úgy, hogy a baba felénk néz