Direkt terápia (2023–) 88% 49★

1. évad:
Oda vagyok, meg vissza. Egy langyos limonádéra számítottam, de „öregségemre” úgy tűnik, hogy menthetetlenül elérzékenyültem, mert engem kilóra megvett magának ez a sorozat. Terítékre kerül itt rengeteg kemény téma, mint a halál utáni gyász, a PTSD, több különböző szemszögből megközelített / problémás szülő-gyermek viszony, a társfüggés, és még sorolhatnám, mégis képes még ilyenek mellett is rendszeresen megnevettetni, hisz jól megírt és imádnivaló karakterekkel van megpakolva. Tagadhatatlanul követi a mai trendeket, így kellően diverz, itt ez mégsem zavar, mert egyrészt nincs túltolva, másfelől pedig olyan emberi, sebezhető, és magával ragadó módon idióta ez az egész közeg, hogy még szívesen élnék is köztük. Így kell ezt élvezhetően csinálni, nem pedig Netflix stílusban non-stop leerőszakolni az ember torkán! Gyönyörű összhangban van a humora az érzelmi bombáival, ráadásul kb. minden részbe sikerült csempészni valami hangulatos betétdalt, melyekből több is a lejátszási listáimon landolt.
Vicces egyébként, hogy simán lezárhatták volna itt a szériát, szóval kíváncsian várom, hogy mivel készülnek a folytatásra, ami remélhetőleg tudja majd tartani az eddigi színvonalat, mert ezzel asszem új kedvencet avattam, és nem szeretném, ha később a süllyesztőben végezné.

Jól indult, aztán már nem tetszett igazán. Most látom, lesz 2.évad, de nem nekem.
Az After Life ezerszer jobb.

Jól esett a mostanában nézett sorozatok után röhögni egy hosszút, bejött a tartalma, humora, színészek. Harrison Fordnak jól állt ez a morcos, beszólós forma, jó volt látni a kevésbé sikerült Kristálykoponya után, ugyanazon a napon.
Volt kedvenc karakterem is, Derek, akitől – ha addig halkabban megúsztam – ordítósabbra vettem a nevetést.
Úgy érzem, hogy a kevésbé kötekedős és szórakozni kívánó énem volt most nyitottabb, meg én szeretem az olyan filmet, ami jól pszichológus, jó a humora, és ezek miatt elnyomom most a kritikusabb felemet.
Volna mit tennem a negatívokhoz is, de hálás vagyok a sok jó érzésekért, a nevetésért, együttérzésért, és azért is, hogy kiváló példákat (helyzetgyakorlatokat) mutat annak, akinek az interakciókkal és a jogos érzések (főleg a harag) témával gondja van.

Zseniális lett, nekem nagyon tetszett. Végig kavarogtak bennem az érzések, mert szomorú, tragikus és nehéz dolgokról szóltak a részek, mégis annyit nevettem. Elképesztő érzés volt.
Fantasztikusan hozták a színészek a karaktereket.
Tuti újranézős és remélem lesz még folytatás. spoiler

Az első évad nekem többé-kevésbé azt mondom, hogy aranyos volt – de főleg Harrison Ford karaktere miatt. Tudtam rajta nevetni, összességében kedves történet volt, de sajnos Jason Segel-t egyszerűen nem tudom megkedvelni – a karaktere oké volt, de magát a színészt egyszerűen ki nem állhatom. Egyébként egyszeri kikapcsolódásra jó volt, nem tudom, hogy mit tudnak még kihozni a második évadra belőle.

Nagyon jó kis sorozat lett, szuper karakterekkel. Mindenkinek meg van a maga kis problémája, ami előbb vagy utóbb a felszínre kerül, és megküzdenek vele, és ez az egész nagyon élvezhetően van tálalva. Jókat nevettem rajta, de közben komoly is, és ez nagyon jól van egyensúlyozva.

Vidám, gyorsan fogyasztható sorozat, aminek húzóneve számomra egyrészt Brett Goldstein, mint forgatókönyvíró (Ted Lasso után) és Harrison Ford karaktere volt. De tetszett az alapötlet, a szereplők, helyszínek is.

Az első 5 részt imádtam, pont olyan szerethető, feel good hangulata volt az egésznek, mint a Ted Lasso első évadának. Nem véletlen, ugyanazok a rendezők és forgatókönyvírók. Aztán a 6. résznél volt egy törés, és onnantól már nem volt az igazi. Az addig működő humor átment kínosba és erőltetettbe, a megható pillanatok pedig inkább sziruposak lettek. spoiler Ha lehetne, az első 5 részt kedvencelném. Azért örülök, hogy lesz folytatás. Aki szerette a Ted Lassot, az szerintem mindenképp tegyen ezzel is próbát.