Délidő (Délidő 1.) (1952) 78% 57★

A régi westernekre jellemző pátosz hangulatát árasztja a film. A várost, illetve magát is védő, önfeláldozásra is kész sheriff versenyfutása az idővel, majd hőssé válásának története. A nosztalgia miatt érdemes megnézni.

Korához és főleg kortársaihoz képest meglepően időtálló film a Délidő. Köszönheti ezt legelsősorban is annak, hogy a hagyományos, például a John Wayne jelenlétével azonosított western-romantikát egy sokkal összetettebb erkölcsi, morális konfliktusra cserélte le, aminek következtében műsorideje 85 százalékában nem lövöldöznek, senki sem hal meg, a néző mégis egy nyomasztó spirálban lefelé csúszva nézi végig a főhős reménytelen harcát, majd annak reménytelennek tetsző végkimenetelét.

Ha a spagetti westernek által a műfaj alapvetésévé tett feszültségkeltést tényleg kulcskérdésnek tekintjük, akkor a Délidő remek előképe lesz az olasz filmeknek, ráadásul itt nem egymást bambuló koszfészek férfiak tekintete és Morricone vinnyogó kórusai fogják felnyomni a vérnyomásunkat, hanem Will Kane kilátástalan kísérlete az általa rendben tartott városka polgárainak megmozgatására. A film cselekménye majdhogynem kőegyszerű, konfliktusa elfér egy papírzsebkendőn, ám a látszólag egy helyben toporgó eseményeket érdemi tartalommal tölti meg a felhasznált irodalmi alapanyag. A városba visszatérő gonosztevő ellen kiállni készülő Kane több felől is nyomás alatt áll. Újonnan elvett felesége ellenzi az erőszakot – ez egy alapvetően erőszakos társadalomban jelenthet valamiféle nemességet, de jelenthet potenciális áldozat mivoltot is, ezt pedig a változásra hajló, de a realitásokkal tisztában lévő Kane tudja. A város lakói különböző okokból tagadják meg a segítséget, ezek közül némelyik egyszerűen őszintén emberi, némelyik logikus, megerősítendő, egyetemes igazság nincs, csak nézőpontok. Hasonlóképpen a megalázó reménytelenség, amikor olyan emberek szeretnének segítséget nyújtani, akiktől Kane ezt nem várhatja el.
Az amerikai politikai életben később rendkívül fontos, szimbolikus szerepet nyert ez a film, ami tulajdonképpen érthető. Kane helytállása és harca a körülményekkel jóval összetettebb, valóságosabb dráma, mint a westernekben látható konkrét akció általában, ugyanakkor a tagadhatatlanul vonzó és izgalmas vadnyugati külsőségek miatt Gary Cooper karakterének hősiessége megkérdőjelezhetetlen. Nem véletlenül lett tehát a mozi politikusok nagy kedvence – jellemzően, jobb helyeken, ambiciózusabb időkben ők gondolhatják magukat olyasféle hősöknek, mint Kane.
A morális vonulat bontogatása egyébként magabiztosan viszi a hátán a mozit, a Délidő úgy funkcionál gyönyörű, klasszikus amerikai westernként, hogy ténylegesen hiányzik belőle, avagy csak nagyon visszafogottan jelenik meg a műfaj esztétikája.
A színészi munka természetesen rendben van, Cooper remek, Lloyd Bridgest mindig nagyon érdekes fiatalon látni. Grace Kelly szende, spoiler valójában hatalmas drámát prezentál, de erről a rövidre vágott finálé elveszi némileg a reflektorfényt, sőt, Coopert emeli a valódi piedesztálra helyette. Katy Jurado egyszerűen gyönyörű, Lee Van Cleef meg egy büdös szót sem szól, és mégis felfigyel rá az ember, felírja magában, hogy mááár ekkor is ott volt… Tiomkin muzsikája igen jellegzetesen szól, az utolsó negyed órát gyakorlatilag végigkísérik a reszelős-harapós rezek – azért ez kellemesebb élmény, mint a fent említett „nem mindig olyan jó” Morricone kompozíciók.

Méltán klasszikus western, mindenképpen ajánlott bárkinek, főleg azoknak, akiket érdekel a műfaj se nem Wayne, se nem olaszok által fémjelzett esszenciája.

Nyilván 1952-ben fel sem merült az a meglepő fordulat a filmben, amit én már megfertőzve a 21. századdal sejteni véltem, hogy spoiler vagy spoiler
De nem ezek a forgatókönyek történnek meg: a western 1952-ben western volt: jófiúk, rosszfiúk, feszültség, párbaj, meghajlás, taps.

Végig tele van feszültséggel, a várakozás feszültségével, és persze a sztori miatt muszáj, hogy legyenek benne lövöldözős részek, de azok inkább elvesznek belőle, mintsem hozzáadnak. A történet remek, a színészek jól hozzák a karaktert, drámaként nagyon jól megállja a helyét, az akciót meg szükséges rosszként el kell fogadnunk.

Á, ennek a filmnek a vége a legjobb. Gary Coopert jó volt újra látni, de azért mégis a film struktúráját emelném ki elsősorban, olyan szépen ível felfelé végig az a kis belső, észrevehetetlen feszültség. Régi film, de egy percig sem volt unalmas.
Na, akkor még tudtak filmet készíteni, ez van :P

Ez az a film, amiból veszettül várok egy remake-et! Tökéletes lenne hozzá, és az új film vagy ezerszer jobb lehetne! Mert az alap történet remek, sok mély és érdekes kérdés van benne, de a film ezeket nem aknázza ki, és elég felszínesen van kezelve az egész. Az volt a legnagyobb bajom hogy pont a dráma, a morális, erkölcsi részek nem voltak kibontva a filmben. A főszereplő mintha nem is lenne fontos. Grace Kelly volt a legjobb dolog a filmben, az ő játéka szuper, és az ő szála volt jobban kidolgozva is.

A világ egyik legnagyobb westernjeként tartják számon és valóban nem rossz. Én ugyan a mocskosabb spagettiwesterneket kedvelem, de ezeknek is megvan a hangulata. Az időkezelésben nagyon jó volt a film, a szinte real-time-ban játszódó történet a végére ér el a csúcspontjához. A zene ugyanakkor zavart, mert azt hittem, hogy minimalista stílusból jutunk el a film végére a nagy bumm-ig és Tiomkin fokozni fog (Ennio zenei aláfestései azért jobban meghatározták a műfajt számomra). A betétdal giccsként hatott és számomra komolytalanná tette a film minden jelenetét mikor felcsendült. Az egyszerűen nem jött át. :D A színészi játék tetszett, főleg hogy Cooper-ből nem csináltak terminátort, hanem realista módon ábrázolták.

Összességében nem volt rossz film, de eget rengetően kiemelkedőnek sem tartottam. Bár azt hozzá kell tenni, hogy 52-es westernről van szó, és a műfaj azért a hetvenes évek végig is rengeteg változott.

Az igazi hőssé avanzsálódás őstörténete.
Nem vagyok egy nagy westernrajongó, mégis megérte megnézni ez a közel 70 éves darabot. Mert igaz, hogy a zsánerre jellemző szembenállások itt is megvannak, az izgalmasnak mondható (nagyjából realtime-ban végbemenő) alapszituáció leginkább az emberi reakciókra, természetre mutat rá.
Ennek a legjobb példája a templomban játszódó jelenet, ami szerintem előfutára is lehetne a 12 dühös embernek. Hogy több nézőpontból is átlátják a lehetőségeiket, többféle embertípus felszólal az ügyben, és hiába ismerik régóta a főhőst, mégis kihátrálnak mögüle az ottaniak, és kénytelen ezt a lelki teherrel egybekötött, vészjósló, felelősséggel teli helyzetet a saját kezébe venni és egyedül megoldani.
Bár az idő kicsit talán kikezdte, de nem véletlen, hogy az első Die Hard filmben is a hasonlóan kialakult felállás végett említik meg az itteni színészeket.
Hans: „Az amerikaiak mind egyformák. Most viszont John Wayne nem vonul el az szépséges Grace Kelly-vel.”
McClane: „Az Gary Cooper volt te hülye.”

Kissé eljárt már az idő a film felett.

Untam.