Az ügynöknő (2019) 75% 12★

Nem akciófilm, szóval aki ilyenre számítana, csalódni fog. A kémek (vagy jelen esetben a beszervezettek) világának azt a „hétköznapi”, drámai oldalát mutatja be, amivel a „munkájuk” során számolniuk kell. Magánélet háttérbe szorítása, célok az érzelmek előtt, rögtönzés, végső esetben pedig ölés. Elég sötét képet festett a valóságról, hogy ha egyszer valaki rábólint, később nincs kiszállás, akkor sem, ha rájön, hogy a dolgok bizony nem úgy működnek, mint ahogy elképzelte. Volt benne egy-két jól elkapott, feszültséggel teli jelenet. Szerintem tanulságos spoiler, de igazán annak érdemes megnéznie, akit érdekel ez a téma. Nekem tetszett. Azt kiemelném, hogy örültem Cas Anvarnak, amiért jelentős szerepet kapott a filmben. Látszott rajta, hogy szívesen játszott hazai terepen és illett is hozzá. Bár nyilván az ő jeleneteit nem Iránban forgatták. Ami viszont érdekes, hogy az imdb szerint bizonyos vágóképek valóban ott lettek felvéve titokban, egy német és egy francia filmes cég segítségével, mivel izraeli stáb nem léphetett volna be az országba. Szóval a látvány egy része valódi, a többi pedig ügyes utánzat, de elég hitelesnek tűnt – az alapján legalábbis, amit iráni filmekben látni lehetett. Egy iráni néző leírta, hogy azért tetszett neki, mert szerinte korrekt képet festett az ottani emberekről, nem próbálta őket össznépileg rossznak beállítani, mint általában az ilyen filmekben, illetve felvállalta az iráni-izraeli konfliktust (pl. nukleáris program). Egyet tudok érteni, mert valóban érdeme a filmnek.

Az ügynöknő karaktere nem csak nagyon kemény helyzetekbe kerül, de egészen érdekes is, mert érzéseit a többiek mellett a nézők elől is jól rejtegeti, ennek ellenére mégis úgymond hitelesen megismerhető. Diana Kruger éppen ezért remek választás volt, mert a nő egy pókerarcú kortalan kaméleon és rajta kívül a többi tag noha kevésbé, vagy csak alig ismert arc (a népszerűbb filmekhez képest) így viszont a cselekmény (és a profi látvány) képessé vált úgymond a szokásosnál is magasabb fokú realizmus elérésére is; na és éppen ezért lett volna jó, ha Martin Freeman helyett is valaki kevésbé kanonizálódott alakot vonnak be, de úgy tűnik most inkább csak a névre utaztak. Bár ettől függetlenül szerintem jó alakítást szállít, de én mégis inkább a színészt láttam rajta a karakter helyett.

Minden esetre, az író-rendező Yuval Adler olyan alkotást eszközölt, amelynek a kémfilmekre jellemző komoly hangvétel és rideg személytelenség ellenére is, sikerült közel engednie a nézőt az ügynöknő lelki világához (hasonlóan mint a Bombák Földjén / The Hurt Locker is tette). Az is nagyszerű élmény volt, amikor tényleg, egyetlen épkézláb ötletem sem támadt hogyan oldja meg Rachel a szituációt, vagy ami érdekesebb: mi lesz azt követően… sőt, a játékidő alatt egyre súlyosbodik a kérdés, hogy mi lesz majd a film a végén.

Ritka, amikor egy fiktív narratíva (főleg ebben a műfajban) képes áttörni saját korlátait és a végére úgy érezni, nem is főszereplőt láttunk, hanem egy valódi ügynököt a róla készült felvételeken. Éppen ezért a kémfilmek kedvelőinek nagyon ajánlanám, viszont aki kevésbé vevő erre a témára, annak ez unalmas lesz; bár szerintem simán újranézhetős is.