Az alkirály háza (2017) 80% 13★

Uh… ilyenkor van az, hogy miközben kimondhatatlan súlyú követ érzek a mellkasomon, egyszerűen szavakba önthetetlenül utálom a szervezett vallásokat, és amiket az emberekkel tesznek. Ha az a magasabb erő, amiben hisznek, elméletileg mindenféle megkülönböztetés és feltétel nélkül, végtelen szeretettel viseltetik a „gyermekei” iránt, akkor miért arra használják fel, hogy a nevében ártsanak egymásnak?

Nem idegen megszállók érkeztek, nem olyan háborúba keveredett bele a nép, amit nem ő indított, de az erőforrásai korlátozottsága miatt nem bírt pártatlanként kimaradni belőle, nem járvány, vagy más, észszerű megközelítésből általuk nem irányítható vész miatt szakadtak szét családok, éheztek és estek erőszakos zavargások áldozatává tömegek, kényszerültek elmenekülni emberek az otthonaikból, haltak meg több, mint 1 000 000-an. Hanem azért, mert az eltérő vallási tömbök nem bírtak megmaradni egymás mellett – a magasságos Brit Birodalom meg mosva kezeit keresett egy palimadarat, aki elviheti a balhét, hátradőlt, aztán hagyta, hogy úgy irtsák egymást az ellentétes tömbök, ahogy akarják. Ez annyira… elkeserítő.

Nem mindegy, hogy mi a neve az ünnepeknek, amiket tartanak? Nem mindegy, hogy milyen irányba fordulnak, miközben imádkoznak, és hogy hányszor teszik egy nap, ameddig senki se akarja megtéríteni a saját verziójára a másikat? Komolyan képesek az emberek emiatt megkülönböztetni egymást, emiatt egy munkahelyi közösségen belül is hajba kapni, nagyobban gondolkozva; emiatt öldökölni?! Ez annyira… viszolyogtató. Az se volt normális, hogy Amerikában anno megkülönböztették az ázsiai, olasz és latin bevándorlókat, az afroamerikaikat és a „fehér amerikaikat”, de ott legalább gyenge szalmaszálként takarózhattak azzal, hogy az eltérő nemzetiségek ütköznek. Itt meg..? Mindenki indiai, ugyanaz a népcsoport, amióta az eszüket tudják, generációk óta egymás mellett élnek és dolgoznak, ugyanúgy néznek is ki, mégis címkézni kell egymást, dobozolni, hogy te ez vagy, te az vagy, te meg amaz vagy. Nem akarom elhinni, hogy megérte ez a felfordulás azt, hogy akkor, aki A miatt böjtöl az el legyen különítve attól, aki B miatt böjtöl. :P Nem akarom elhinni, hogy azért ünnepeltek az emberek, mert egy ilyen bagatell dologért – ami kölcsönös toleranciával működhetett volna szétválás nélkül is – több, mint egy millió ember meghalt.

Az alkirályt és a családját, főleg a feleségét nagyon megkedveltem, és sajnáltam is őket, amiért ők végre nem csak színmázkodva, kifelé mutatva, hanem valóban törődtek Indiával és az emberekkel, valóban azon voltak, hogy jó legyen nekik, mégis rajtuk csapódott le a nagy sunyi, vezetői játszmák eredménye. A két kis szerelmes galamb szálát eleinte soknak találtam, kissé túlságosan szappanoperás felhangot adott a sztorinak az ő beteljesíthetetlennek látszó románcuk… de idővel megértettem, miért volt rá szükség, hogy ez megjelenítésre kerüljön. Tovább nyomatékosította a vallási ellentétekből fakadó károkat, illetve még közelebbivé tette a független India és független Pakisztán létrejövetelének a körülményeit. Ha csak Mountbatten és a hatalmi elit, a különféle vezetők szemszögéből lett volna látva a történet, akkor az egész eset nem lett volna több, mint nehéz döntések sorozata – gyomrot görcsbe rántó döntések sorozata… de mégis személytelen. Így viszont be lett kerülve a döntések mindennapi, gyakorlati következményei közé, látva lett, hogy pontosan mekkora károkat okoztak, mennyi élet ment miatta tönkre, és így, ezzel a szemszöggel bontakozott csak ki igazán az eset tragikus mivolta.