A zöld papaya illata (1993) 78% 16★

Talán a legfinomabb, leginkább lepkeszárnyú film, amit valaha láttam.
Gyönyörű, bensőséges és részletgazdag, melegséget és szeretetet, az ember iránti végtelen figyelmet sugárzó alkotás.
Szerencsénkre a vietnami világ ábrázolása úgy történt, hogy abban nincs (vélem én) semmi érthetetlen az európai szem és lélek számára.
Fontosnak gondolom, hogy a film nem tartalmaz semmilyen néven nevezhető gondolatiságot, szándékoltságot, példázatot, moralitást. Az viszont igaz, hogy a fényt mutatja be, azt látja és láttatja. Furcsa, hogy ennek ellenére mégsem mondhatni idillikus filmnek.

Olyan ez a film, mint egy gyógyító simogatás.
És talán nem véletlen, hogy ez a simogatás épp Vietnamból jött.
Emlékszem a vietnami évfolyamtársaimra, akik mesélték – közben mosolyogtak, mint mindig –, hogy a bombázások miatt Hanoiban éjszaka is olyan fényesség volt, hogy olvasni lehetett mellette.
Hogy északról délre harmincvalahány hadiutat építettek az utánpótlásra, hogy mindig legyen legalább egy, ami éppen járható, nincs lebombázva.

Ebből itt, ebben a filmben semmi sem látszódik. Az persze egy dolog, hogy a film még a háborúk előtt játszódik, de ennek semmilyen direkt múltberévedős vonzata nincs.
Az a fontos szerintem, hogy a háborúk utáni nemzedéknek van egy olyan alakja, aki már tényleg az aranyszárnyú béke hiteles követe.
Igen, azt hiszem a béke itt a kulcsfogalom. Hogy mit jelent a béke, önmagában, a háború kontrasztja nélkül.
A szelíd élet, a szelíd emberség, a szelíd művészet.

És persze a szelíd szerelem, az egyik legszebben ábrázolt egymásra találás amit valaha láttam.
Az egész filmre ez a végtelen, keleties finomság a jellemző.
A koronát számomra az utolsó kép teszi föl, az az icipici, alig sejthető rezdülés, amit a növekedő új élet okoz.

Ez volt a bemutatkozó filmje. Több, mint ígéret – azóta már.

Ez egy nagyon csendes és szelid film, amiben a szavak másodlagosak, és nem is jutnak sok szerephez, ahogy @Lali találóan megfogalmazta, olyan ez a film, mint egy simogatás. A testnek és a léleknek, de tényleg.

(ezt meg egy ismerösemnek irtam a film megnezeset követöen)
Igy, hogy mar en is tul vagyok a filmen… , hat nagyon erôs szimbolumokkal van teletűzdelve. Szerintem elsôsorban Mui termekenyitette meg a zongoristat, majd vegül a zongorista ôt. Az is igen èrdekes szimbòlum, hogy olvasni tanitja, miutan megvolt a „nász”. A nôi karakter egyedüli igaz(i) társa a termèszet, tücskök, kis békák, madarak ès a növènyek. Az a rengeteg Buddha szobor… A megannyi elfojtott igazsag(=fajdalom). Buddha szobrok es az elfojtott/lefojtott elet (*erzelmek). Tenyleg csak latszat harmonia.
De a kelet-ázsiai ember boldogsag fajdalma is nagyon atjön. Az összes nô élete csak gyász ès várakozás. Az egyetlen élô a filmben Mui. Azert az is erôs amit a ket kisebb úrfi művel. Lehugyált föld…atszurkalt molylepkek. Felaggatott gyìk.
A „logosz” sziporkazik a nôi princìpium megalázásában ès meggyalazasaban a kepkockakon…Köszönöm, pont illik mindahhoz ami foglalkoztat.