Mielőtt lemegy a nap (Mielőtt... 2.) (2004) 82% 240★

Úgy gondoltam hogy ez a folytatás nem fog tetszeni, mert biztos hogy nem olyan jó mint az első része, aztán elégé meglepett, úgy elrepült ez a majdnem másfél óra, és még néztem volna tovább, egyszerűen magával ragadó lett pedig nem történik benne nagyon sok minden, de a két szereplő beszélgetése, a kémiája egyszerűen csodálatos, annyira élet szagú az egész hogy kb bárkivel megtörténhetett volna!
Ethan Hawke és Julie Delpy pedig megint csak hozták a kiemelkedőt!
Lélekemelő egy film ez is, úgy szint mint az első része! ^^

Micsoda meglepetés, hogy a második rész is van olyan jó, mint az első. Ugyanúgy működik a kémia a két színész között, és az az utolsó jelenet, meg az a kérdés-válasz. Ajj, nagyon megszerettem ezt a történetet.
Jöhet a befejező rész!

Miért nem lehet minden film ennyire igaz, ennyire valóságos, hétköznapi mégis megható és megrendítő? Annyira csodálatos, és a vége is tökéletes, hiszen visszautal a filmbeli könyvvel kapcsolatban elhangzottakra, csodálatos fricska a néző felé. Annyira kár, hogy csak 80 perc, órákig tudnám hallgatni ezt a két embert.

Az első résszel ellentétben az már sokkal életszagúbb. Itt már nem két fiatal reményekkel telt estéje bontakozik ki, hanem két felnőtt ember életének egy pillanata kapcsolódik újra össze.
Celine és Jesse is már szembetalálkozott a nagybetűs élettel, ami keserűséget keltett bennük. Rá kellett jönniük, hogy a kelleses pillanatok és a nagy szerelmek nem kerülnek minden nap az ember útjába, ezért érdemes megragadni a kívánkozó lehetőséget, nem szabad veszni hagyni a szerelmet.
A fiatalos hév ebben a filmben már elpárolog és a mély gondolatok, immár két érett és felnőtt személyiséggel párosulnak, akiket a csalódások meggyötörtek, de akik még mindig képesek egymást elfogadni és felvillanyozni. A reményvesztett múltat elfeledve, a csalódásokat maguk mögött hagyva csak át kell adni magukat a még el nem veszett szikrának, mely közöttük van.

Még mindig nagyon szép. Linklater már a Sráckor előtt is zseniálisan oldotta meg a szereplők öregedésének, érettebbé válásának kérdését… Jesse és Céline pont annyival lettek idősebbek, érettebbek, pont annyira másabb ez a film, mint amennyire egy 30 éves ember megváltozik 20 éves korához képest. De akkor is, az az egy találkozás, az a 9 évvel ezelőtt vonatút, az a 9 évvel ezelőtti film… Csodálatos, ahogy az egész az előző részre, az emlékre visszakacsint, azt át- és felülírja. Az első rész hangulata nekem egy leheletnyit jobban bejött, itt a város, Párizs is kevésbé szerves része a filmnek, mint Bécs volt amannak, de még mindig nagyon, nagyon el tudok olvadni ettől a két karaktertől. Julie Delpy még mindig gyönyörű, Ethan Hawke pedig még mindig vagány, még ha egy kicsit megkeseredettebb formában is; az viszont biztos, hogy ragyogóan játszanak mind a ketten. A záró jelenet mindenen felül áll, kíváncsian és félve várom a harmadik részt.

Írnék én normális értékelést is, de momentán lusta vagyok, úgyhogy legyen elég ennyi: ti, akik nem láttátok ezt a filmet, meg az előző epizódot, el sem tudjátok képzelni, hogy mennyire érdekes, gyors, mozgalmas, jópofa, eseménydús és minden unalmat mellőző tud lenni az, hogy másfél órán át két ember pofázik az életéről.
Nem tudom, hogy ez vagy az előző rész tetszett-e jobban, talán fél fokkal az előző. A két szereplő között a kémia tökéletes, és igazából ez a legnagyobb lelke a filmnek. A másik meg az, hogy piszok hiteles. Tényleg el lehet hinni, hogy ez megesett egy francia nővel és egy amerikai csávóval, akár szóról szóra, jelenetről jelenetre.
Azért mondjuk a forgatókönyvíróknak szépen sorban behúztam volna egyet, amilyen vége van a filmnek… de tényleg, megy-megy a cselekmény, aztán hirtelen elsötétül a kép. Olyan hidegen ért, hogy vége van, hogy meredtem magam elé, mint egy tyúk, akit éppen kopasztanak a leveshez.

Életem legrövidebb 80 perce? Nem találkoztam még semmivel, ami ennyire hihetetlenül ragadja meg a jelen időt. Ha otthon filmezek, általában legalább egyszer megállítom valahol a játékidő közepén. Most is így terveztem (amire azt hittem, hogy még a film eleje): „Elfogyott a vizem, pisilnem kell stb. de azért ezt a jelenetet még megvárom”. A következő pillanatban meg elindul a stáblista. Az állam zuhan a mélybe, azóta sem kaptam el…

Ritka, hogy egy filmhez kilenc évvel később készítenek először folytatást. (Na jó, az utóbbi 2-3 évben már nem annyira ritka, hiszen Hollywoodnak annyira nincs már lassan ötlete, hogy szinte mindennek csinálnak folytatást, ami egyszer siker volt az elmúlt ötven évben.) Viszont amikor Linklater a Mielőtt felkel a nap folytatása mellett döntött, ez még nem igazán volt bevett szokás. Főleg, hogy a szóban forgó film nem volt kasszasiker, nem hallotta az ember mindenhonnan, hogy ezt nézd meg, mert állati jó. Nem, a Mielőtt felkel a nap a maga egyszerű bájával és természetességével vált kedvelt filmmé a ’90-es években. A második rész (hiszen azóta elkészült a trilógia harmadik része is) folytatja az első epizód által felépített történetmesélési folyamatot. Sőt, tulajdonképpen nagy történetről nincs is szó, pusztán két ember életébe nyerünk bepillantást, röpke másfél óra alatt. A színészeknek még minden elismerésem, hiszen az egyes jeleneteket valós időben, egy kameraállásból vették fel, így mindkét szereplőnek iszonyatosan hosszú monológokat és dialógusokat kellett betanulniuk. (Ezt az extrák között Delpy ki is emeli.) És mindvégig meglepő természetességgel játszanak. Kiderül, hogy a két fiatal találkozott-e anno a megbeszélt időpontban a bécsi pályaudvaron, valamint arra is fény derül, hogy mi történt velük az elmúlt kilenc évben. Néhol kicsit vontatottak a párbeszédek, az elmélkedések, de összességében egy nagyon jó filmről van szó.

Mindhárom film nagyon jó, de ez a kedvencem közülük, mert még ez zajlik folyamatos jelenben a leginkább.

Egyszerűen csak imádom ezt a két karaktert, a dinamikus beszélgetéseiket, Julie bájos mosolyát… Néhány párbeszéd talán túlságosan is helyén van. Félelmetes.