A vesszőből font ember (1973) 72% 58★

Nagyon szeretem a hasonló témákat feldolgozó alkotásokat. Ennek a filmnek különleges a hangulata; lényegében ez volt az, ami beszippantott, nem a cselekmény. Elhiszem, hogy a maga idejében kiakasztó és megbotránkoztató volt, tényleg érzékenyen érinthet egyeseket, de én még így is „visszafogottnak” éreztem néhol. Örülök, hogy lényegében nem foglalt állást egyik oldal mellett sem.

Uram Isten; ha van film, ami után percekig csak döbbenten ülök magam elé meredve és a világon gondolkodom, milyen rohadt fertő az egész, akkor ez az.
Jobban örültem volna, ha ezt a filmet korábban látom, a vallási fanatizmusra és az isten nevében való gyilkolásra az utóbbi időben a nulláról a mínusz szintre esett vissza a toleranciaküszöböm. A kezem ökölbe szorul, nem is nagyon tudok mit írni.
A pogány vallás – ahogy a világ összes vallása – egészen addig rendben is van, amíg nem árt a meggyőződés a másik embernek. Itt ártott. Ártott a gyereknek, ártott az öregnek, ártott a keresztényi léleknek, ártott nekem, ártott ennek az egész világ-fertőnek – a vásznon. Vagyis jó lenne azt hinni, mert ha metaforizálva nézem ezt a filmet, a valóság tükörképét látom benne, teljesen mindegy, hogy az adott vallást minek nevezzük most, a 21. századi krízisben.
No, de belém vájt a mélyfilozófia, a filmnél maradva: zseniális alkotás, egészen döbbenetes, a színészi játék is rettentően erős, főleg a rendőrtiszt karaktere.
Borzasztó, szörnyű, igazi lélek-horror.

Rengeteg filmmel megesik, de főleg a közülük is legjobbak, leginkább klasszikus státuszba kívánkozók esetében hátrány és sorscsapás, amikor egyetlen ikonikus jelenet, adott esetben éppen a legkatartikusabb csúcspont és finálé válik a popkultúra mindenki által ismert részévé. A vesszőből font ember is magán hordozza ezt a keresztet, hisz végkifejlete önerőből, de legkésőbb az elmémesedett Nicolas Cage-féle remake hasonszőrű jeleneteinek hála közhellyé vált. Ez az a film, amit mindenki úgy ül le nézni, hogy ismeri, tudja, sejti a végkifejletet. Bár ez talán nekünk, nézőknek igazán rossz, magának a filmnek nem oszt, nem szoroz…

A vesszőből font ember ugyanis így is, úgy is óriási mozi! Az egy-két éve a horrorok kapcsán elindított „lehet-e művészeti értelemben vett célja, értelme, funkciója egy horrorfilmnek?” belső eszmefuttatásom végső válasza: lehet! Ha az olyan, mint A vesszőből font ember.
Ez a mozi a maga módján tökéletes. A thrillerként és horrorként nézőre gyakorolt hatását kifinomult, precíz eszköztár használatával éri el, anélkül, hogy bármikor is undorító, ijesztő, alpári vagy primitív lenne. Szörnyen nyomasztó miliőjét szélsőségek nélkül hozza létre, miközben pontosan azzal az izolációs légkörrel dolgozik, mint a tőle jóval fiatalabb hollywoodi tömeghorrorok sora: idegen érkezik az elzárt közösségbe, távol bármiféle elvont vagy klasszikus értelemben vett civilizációtól és törvénytől. Ha ez nem működne önmagában, a történet mögött meghúzódó gondolatok egyenesen zseniálisak.
A David Pinner történetéből összeállított film az ősi, természetközeli, pogány hitvilágú közösség és a hithű keresztény kívülálló szembenállására húzza fel konfliktusa gerincét. A nyilvánvaló felszínen persze bestiális folyamatot követünk végig, de a szellemi harc, a mögöttes tartalom éppen oda lyukad ki, hogy a kereszténységgel a nyugati társadalmak elhagyták ezeket a barbár szokásokat, egyúttal elvetették a természetre, átvitt értelemben a vak sorsra bízott jövőjüket. A kereszténység történelmi diadalmenete éppen abban áll, amit Howie el is mond a pogány szigetlakóknak: a termést az emberáldozat nem fogja helyreállítani, és intően odaveti Summerisle-nek is, a következő talán ő maga lesz egy évvel később – így tehát a pogányok barbár rítusával szemben a keresztény Howie évszázados tudás birtokában a tudomány jelen állása szerint közelíti meg a szellemileg a kőkorba visszasüllyedt közösség problémáját. Szerintem ez elegáns, nem tolakodó, a néző szemszögéből akár félre is tolható kicsengése egy nagyon is okosan végigvezetett, rendkívül izgalmas, filmként annak ellenére működőképes cselekménynek, hogy a végkifejletet, mint írtam fent, talán minden XXI. századi filmnéző ismeri már…
Mindemellett a film gyönyörű – gyönyörű tájékon filmezték gyönyörű stílusban. A színészi munka elsőrendű, a közösség megjelenítése és a hippi kommunáktól egészen a természetközeli emberekig mindenre is emlékeztető benyomásaik rendkívül izgalmasak. A felcsendülő zenék is csodálatosan simulnak bele a nagy egészbe, aki már korábban is kihallotta a skót, kelta, ír népzenékben mindig jelenlévő misztikumot, annak itt borsódzni fog a háta.

Nagyszerű film, mindenkinek célszerű egyszer megnéznie!

Nem rossz film, bár inkább thrillernek és egy nagyon egyedi hangulatú filmnek éreztem, mint horrornak.
Tetszett, hogy Howie képviseli a kereszténységet, míg a szigetlekók a pogány rítusokat, mégsem foglal egyik oldal mellett állást a film.
A szigetlakók részéről elég sok a meztelenkedés.
Egyedüli negatívumként a sok éneket hoznám fel, mert bár a hangulatot adják, kicsit sok van belőlük.

Helyre tettem már magamban a vallás szerepét az életünkben: mikor lehet hasznos és segítőkész, mikortól ártalmas és kinek abszolút felesleges. Azt is gondolom, ha valakinek szüksége van effajta spirituális élményre, annak célszerűbb több különféle vallással is megismerkednie és nem egyetlen egyben elvakultan hinni. Ez mindenre igaz az életben, tájékozottnak lenni fontos.
Tetszett, hogy a kereszténységgel szemben is fel tudott mutatni érveket a film, ugyanakkor a pogányságot (és semmi mást) sem idealizált.
Azoknak tudom ajánlani a filmet, akiknek a vallással kapcsolatos kérdései még nem tisztázottak. Az elvakult hívőket és megrögzött ateistákat nem fogja megszólítani. Rám sem volt különösebb hatással, számomra 6 pontos, mert nem mondott újat. De biztos vagyok benne, hogy sokaknak többet jelent.

Először a 2006-os verziót láttam pár éve, ahol Nic Cage a főszereplő. Az akkor tetszett, ennek a filmnek a megnézését meg már nagyon régóta halogattam. Nem is nagyon érdemes különbséget tenni a két film között, mert bár a sztori teljesen ugyanaz, mégis teljesen más élményt nyújt. Mindkettő jó film szerintem.

Ezt a filmet az értékeli igazán, aki a film témáját adó vallás mindennapi gyakorlója vagy közösséget érez vele, gondolok itt a természeti rituálékra, hasonlósági mágiákra, többistenhitre, stb. Sajnos a vége pont beletaszítja a filmet abba a mocsokba, ami miatt az elvakult, fanatikus hívőket messziről kerülni kell…a végén lévő rituálétól eltekintve pogány klasszikus, Christopher Lee-nek jól állnak az ilyen teátrális szerepek, az orgánuma és a megjelenése miatt tökéletes választás volt.

Egy sok kérdést felvető, nagyon bizarr és szürreális film. Vallási kérdések pro és kontra, de igazából nem áll egyik oldalra sem, ezt ráhagyva a nézőre. Kicsit talán sok a dalolászás és a lezárás is hosszabb egy pár perccel, de nem véletlenül szerepel sok mindenidők-listáján.