A texasi láncfűrészes mészárlás (A texasi láncfűrészes 1.) (1974) 66% 156★

Brutális film, mely új irányba terelte a már átalakulóban levő horror műfajt. Itt már nem a természetfeletti, nem a szörnyek jelentik a veszedelmet, hanem maga az ember, annak torz jelleme. Az Ed Gein története által ihletett sztori nem azzal hozza a frászt, hogy vérben tocsog, hanem a mesterien felépített terrorral, mely a film végére egyenesen őrületbe csap át. Itt már nincsenek bátor hősök, akik felvennék a harcot a gonosszal, sőt, a túlélők emberi roncsok, jelen esetben a családhoz hasonló őrültté válnak.
Sokan mondják, hogy ma már egyáltalán nem félelmetes a film. Itt viszont azt kell figyelembe venni, hogy Hooper nem jumpscarekkel riogat, hanem csontig hatolóan borzongat. Az internetnek hála én már tudtam ki ez a Bőrpofa, láttam képeket róla, sőt, jeleneteket is a szériából. Mégis, az első feltűnése a földhöz vágott. Pofon egyszerű pillanat, ahogy feltűnik az ajtóban, de ahogy a kamera az áldozat szemszögéből tekint fel rá, de az arcát csak egy pillanatra látjuk, mert a melák már le is sújt súlyos kalapácsával. Tökéletes, mivel a néző nem tudja a karaktert szemügyre venni, akárcsak az áldozat. Nem mellesleg a feszes vágásnak köszönhetően mire realizálnánk, hogy mi is történt, Bőrpofa már be is húzta a fémajtót, hogy nekikezdjen legfrissebb áldozatának feldarabolásába.
Mindemellett az olyan apróságok, mint a hányingerkeltő környezet a csontokkal, az áldokumentarista jelleg és a tudat, hogy mindez akár meg is történhet, csak fokozzák az emberben a nyugtalanság érzetét.
Hooper azonban nem csak a frászt hozza a nézőre, hanem bemutatja az egyre betegebbé váló társadalmat is. Az ideális amerikai polgárság nem létezik. Nincs is igazán egység az államokban, hiszen a külső területről érkezőket a déliek szó szerint felzabálják. Maga a hippi kultúra is górcső alá kerül, hiszen Bőrpofa és családja az ősi állapotokat tükrözi. Együtt az egész család, még a hőn szeretett nagyszülők testétől sem válnak meg, a vegetáló nagyapát pedig groteszk módon a fiatal lány vérével tartják életben. Ez a „konzervatív” közeg nem fogadja be a kötetlenebb nemzedéket. Az egyenesen pusztulásra van ítélve.
A Texasi láncfűrészes mészárlás egy mestermű, mely lenyomata annak a kornak, melyben készült. Egyedi, brutális, sokkoló, mely méltán kapott helyet a legnagyobbak panteonjában.

Háááát izé… nem erre számítottam, amit most láttam. Egy kemény horrort vártam, erre csak visítozás, ordítozás, és ez a macska egér játék, amit levágott a gyilkossal… Sikítozzák egymás nevét, aztán csodálkoznak, hogy élő eledel lesz belőlük… komolyan az agyamra ment, amit ez a szőke Sally lenyomott az utolsó fél órában, de a többiek is full idióták voltak… Már a legelején kinyiffantottam volna őket, ha ezt tudom, hogy ennyire nem normálisak… Komolyan nem tudom mitől tartottam eddig, alig folyt vér, pedig ez állítólag egy brutál horror, erre csak ordítoznak, mint a fél őrültek… A legvégén is tiszta hisztérika volt, és.még benyomják k..va közel a csaj arcába a kamerát, hogy a szemgolyói is jobban látszódjanak, pfff… De azért kíváncsi leszek majd a második részre, remélem az sokkal jobb, mint ez. Ezidáig nagyon nem mertem megnézni ezt a filmet, de most, hogy mégis láttam, olyan borzalmas, pedig sokkal ijesztőbbnek gondoltam, de talán majd a kövi az lesz…

Iskolapéldája annak, hogyan lehet meggyalázni a horror műfajt:
■ Gusztustalan, de egy cseppet sem rémisztő.
■ Béna rendezés.
■ Gyenge színészi játék.
■ Semmi stílus.
■ Unalomba csapó jelenetek. (Amiknek amúgy az volt a célja, hogy fokozzák a feszültséget.)
■ Az elmebetegség inkább idétlen, mint ijesztő ábrázolása.

Meglepően időtálló darab a klasszikus horrorok között.

A műfaj abból nyeri erejét, hogy a vásznon ábrázolt helyzetek megtekintése általában valamilyen diszkomfort érzését erősíti a nézőben. A Texasi láncfűrészes… pedig részben azért működhet olyan jól, mert maga a társadalomképe is kényelmetlen. Könnyű lenne ezt a történetet felhúzni egy olyan szembenállásra, hogy a szórakozni vágyó, felvilágosult városi fiatal párok összetűzésbe keverednek néhány elmebeteg vidéki, texasi kannibállal és egyéb erőszakos, „elmaradott” pszichopatával. Ez a tucat-tinihorrorokban gyakran felbukkanó és könnyen emészthető alaphelyzet itt legalábbis árnyalva van azzal, hogy a főszereplő két pár mellé egy tolószékes karakter is bekerül, akit ráadásul hosszúra nyújtott jelenetekben láthatunk, ahogy társait szidja és fújolja – sejti, hogy azok legszívesebben inkább megszabadulnának tőle. Nem ismerem a rendező nézeteit, de gondolom, akkoriban mindez reflektált a progresszív hippik vs. elmaradott republikánus redneckek szembenállásának képére is (lásd a Szelíd motorosok üzenetét), ami abban a korban több horrorfilmbe is beszűrődött, így Wes Craven Utolsó ház balra c. műve is e sztereotípiák kiforgatásáról szólt.

A társadalomképtől eltekintve, szerintem a többi elem is hatásos, átgondolt. Leatherface jelenetei gyorsak és őrültek, a történések rendkívül spontánul esnek meg a szereplőkkel, a jumpscare ritka, de annál erőteljesebb. Az utolsó jelenet az országúton pedig annyira random és abszurd, hogy azért külön járt vagy két csillag.

Nem lenne egy rossz film 45 éves létére, viszont az utolsó 30 percben konkrétan csak a szőke liba ordítozását hallani, ami szörnyen untatott és élvezhetetlenné tette a végét.

Na ez is szörnyű volt.

Nálam továbbra is csak korrekt, mert bizonyos aspektusaiban nem öregedett túl jól. Nem emlékszem, hogy amikor először láttam a főcím utáni, furgonban lévő bő negyed óra idegesített volna, most azonban nem kevés kitartás kellett, hogy elviseljem a stoppos csávó és (a későbbi részekben is) a tolószékes fószer borzasztó affektálásait. Aztán ahogy a többi, amúgy egydimenziós karakter betér az elmebeteg kúriába onnantól működött a borzongatás, ami főként az utolsó negyed órában csúcsosodott ki. Meglátásom szerint leginkább ez az utóbbi szegmens, ami filmtörténelem mintsem úgy összegészében. Kultstátuszát nem vonom kétségbe, de messze nem mestermű szerintem.

Mindig meglepődöm, hogy ez egy ’74-es film; kivitelezésben, merészségben, brutalitásban, aberráltságban a mostani mozikra hajaz. El tudom képzelni, ez annak idején micsoda durvaság lehetett. Még mai szemmel is kiráz tőle a hideg, hála a zseniálisan eltalált karaktereknek és a színészi munkának. Nem is tudok róla hirtelen többet írni.

A kannibál család is család. Főleg, ha tagjai a húsiparban dolgoznak (hol másutt?). S szeretettel várják az átutazókat pecsenyézni. Hogy az asztal előtt, vagy az asztalon egy szép tálon lesz a lakoma, az már lényegtelen, hiszen nem kell félnie senkinek, mert úgy szeretnek ők mindenkit, hogy majd megeszik a vendégeket. :)

Sajnálom a horrorfilmeket, mert az esetükben fokozottan igaz, hogy eljárhat felettük az idő. Ami pár évtizeddel ezelőtt hátborzongató, botrányos (eme műalkotást bizonyos országokban betiltották) volt, könnyen lehet, hogy ma már nem üti meg az ingerküszöböt. Sőt, néhol még vicces is lehet. Én most így jártam A texasi láncfűrészes mészárlással. De nem biztos, hogy csak a film hibája. Szóval, nem volt félelmetes és különösebben durva sem, de valamiben egészen jó és hatásos.

Erősen szuggerálja a nézőben, hogy itt most alászállás lesz egy beteg, undorító világba, ahol már minden abnormalitás normalitás. Megszentségtelenített temető (már a holtak sem nyugodhatnak), a rádióból is csak a szennyhírek hallatszanak, pokoli forróság, sok közeli, kattant stoppos… Az alacsony költségvetés jót tett a filmnek és a hangulatnak. Érdekes, nekem nem a híres-neves Bőrpofa tetszett a legjobban, hanem a nagypapi. A ’vámpíros’ és kalapácsos jelenete vitte a prímet.

6.8

Hmm… vajon mi lett a fekete kamionossal?

Ahh, a láncfűrészes….
A 2003-as remake, akármilyen gyenge is mai szemmel nézve, pont jókor lépett az életembe, és egyfajta bevezető volt a dirib-darabolós filmek elragadó világába, amiért örökre hálás(?) leszek neki. A plakátja, amit a helyi videotékástól könyörögtem ki, évekig lógott a régi szobám falán.
Nem csoda, hogy nem sokkal később megnéztem az eredetit, megnéztem jópárszor, és annak is ráfüggtem az amúgy utánozhatatlan hangulatára. De aztán jöttek más függések és függőségek, és ha nem is feledkeztem meg a TCM-ról, akkor is nagyon rég láttam utoljára.
Pár napja a CEX-ben böngésztem a használt DVD-ket (én már csak ilyen oldszkúlba' tolom), amikor belibegett az alvadtvérpiros cím a látóterembe, én meg így nini, csak két font?! Jössz velem haza.
Kicsit féltem attól, hogy a nosztalgia miatt jobbra emlékszem, mint amilyen valójában, de most, évekkel később is totál fun(?) volt, jól ütemezett, bicskával faragott indie gyöngyszem, és bár néhány helyen már tényleg öregesnek hat (mégiscsak egy több, mint ötven éves film), én most is nagyon élveztem.
Nyilván nem a film hibája, hogy az azóta felcseperedett filmrajongók ingerküszöbe már jóval magasabban helyezkedik el, meg az sem, hogy ennyi idő elteltével már, hiába vagyunk azóta globálisan összekötve, sokan nem érzik, nem érezhetik már azt az itt is ábrázolt politikai-társadalmi feszültséget, ami ezt a filmet annak idején bravúrosan feszültté és botrányossá tette.
Azért ne feledjük, hogy a megjelenés idején az amerikai társadalom még épp csak támaszkodott fel a vietnámi háború okozta sokkból (mi több, a tolókocsis Franklin-t alakító Paul A. Partain maga is a konfliktus veteránja), nem beszélve arról, hogy Bőrpofa karakterének alapjául szolgáló Ed Gein is csak alig két évtizeddel korábban „működött”, mint hullarabló sorozatgyilkos és avantgárd lakberendező, csak Texas helyett Wisconsin-ban.
Leatherface pedig a prototípusa lett az olyan, eljövendő, maszkos-szefós horrorhősöknek, mint Jason Vorhees, Michael Myers vagy akár Chucky.
Úgy általában megágyazott egy csomó eljövendő horror-toposznak, a valószínűleg (szexuálisan (is)) bántalmazott, mélyen zavarodott pszichopata, az egyetlen női túlélő, de még a munkaeszközök gyilkos fegyverként való használata is itt jelent meg tán a legkorábban.
Persze attól még, hogy valami valamiben első volt, lehet egy kalap szar is, de hát nem az, sőt.
Sokan kifogásolják, hogy a film nem elég brutális, nem elég véres. A poén ebben az, hogy annak idején ez egy tudatos rendezői döntés volt annak érdekében, hogy a filmet többen láthassák, és ne legyen „rated R”. És ennek ellenére is az lett. Guillermo del Toro a Láncfűrészes hatására adta fel a húsevést, ma meg már „nem elég para”. Szóval ezzel vissza is tértünk az eltelt évtizedekhez meg a magasra került ingerküszöbökhöz.
Meg mondják, hogy ma már nem elég para, és hát valóban, jumpscare-ek tekintetében fasorba sincs már. Cserébe viszont a mai napig sikeresen celluxozza bele a nézőt ebbe a gyomorforgató, viszolyogtató, kurva kényelmetlen hangulatba, az meg már személyes ízlés dolga, hogy kinek melyik módi működik jobban. Én, ha lehet, ezerszer inkább választom ezt az iszamos, gusztustalan, sokáig velem maradó nyomorúságot, lassan őrjítő, rákként a nézőt bekebelező hangulatot, ha úgy tetszik, abberált költőiséget, mint a sok, gyorsan ható, gyorsan múló jumpscare-t.
Messze nem hibátlan, de mégis feledhetetlen kultmozi.