Riadó-riadó, indulunk lefele a lejtőn! Ennek nem lesz így jó vége…
Most megint az előzetes félelmeimnek tudok csak hangot adni: a Halloween legalább változatos volt! Ott nagyon nehéz két egymáshoz igazán közel álló, egymásra kísértetéjesen hasonlító, önismétlő részt találni (miközben persze az egész széria szügyig gázol az önismétlésben, de értjük, miről van szó…). Itt meg más sem történik, mint ugyanannak a dramaturgiának a körkörös ismételgetése, miközben nem haladunk érdemben semerre.
Itt a harmadik epizód, és torkig vagyok azzal, hogy nincs egy meghatározó csapásiránya a szériának. Hogy egyre újabb és újabb tinicsordák özönlik el a régi helyszínt, és rohannak bele Jason szúróeszközeibe. Hogy az undorítóság faktor az egyetlen tényező, ami fokozódik, illetve hogy a harmadik film legemlékezetesebb jelenete egy az egyben ugyanaz, ami az első film egyik legemlékezetesebb jelenete is volt – hát könyörgöm, tényleg ugyanazt nézzük meg harmadszor!
Nyilván nyoma sincs már itt az első rész bájának, ez a cucc bizony túl van tolva, tombol benne a nyolcvanas évek feeling. Mondom, félek, hogy ez vár rám még tizennehány epizódon keresztül…
Van azonban mentőtényező! Ez egy 3D-ben vetített film volt, mivel éppen a nyolcvanas évek elején megint divatba jött éppen valamiféle 3D-s technológia. Látszik is jó pár jeleneten, hogy direkt olyan szögekből és beállításokkal filmezték őket, hogy a néző érzékelje ezt a bizonyos térhatású kábítást. Talán ez az egy dolog érthetővé teszi, miért akarták a készítők mindenáron megcsinálni a saját verziójukat a „klasszikus” Péntek 13. életérzésből, immáron az új, forradalmi technikával a kamerában – ahelyett, hogy érdemben kezdtek volna bármit is a széria történeti szálaival.
Illetve szintén írjuk a film javára, végre itt van a színen Jason abban a formában, ahogyan a popkultúra ma legelsősorban ábrázolja őt.
Ezek fényében amúgy már csak annyit szeretnék mondani, hogy Halloween és Michael Myers rulez!