Lisa tanítónőként dolgozik egy előkészítő iskolában, ám igazi szenvedélye a költészet. Kapcsolata férjével bár jónak nevezhető, ám korántsem kielégítő, hiányzik belőle a szenvedély, melyről Lisa oly sokat olvasott, két tinédzserkorú gyereke pedig rideg távolságtartással kezelik anyjukat. Egy… [tovább]
A tanítónő (2018) 37★
Szereposztás
Gyártó
Pie Films
Farcaster Films
Imagination Park Entertainment
Kedvencelte 3
Várólistára tette 104
Kiemelt értékelések
Nem egyszerű ez a történet, hiszen Lisa az eltökéltsége és a módszerei miatt abszolút toxikussá válik, miközben pontosan ennek az ellenkezőjét szeretné elérni. Engem zavart a személye; egyáltalán nem tudta megbecsülni azt, amije van, éppen ezért saját boldogtalanságának fokozója lett. Értettem a történetet, lényegében tetszett is az, amit be akart mutatni, mégsem jött át. Egyrészt nekem Maggie Gyllenhaal nem volt hiteles, másrészt a kis Jimmyt alakító fiú sem volt annyira jó, hogy valódivá váljon a fiatal zsenisége. Lassú film, nem is túl izgalmas. Megnéztem, nem volt rossz, de nem adott semmit.
Nehéz véleményt formálnom erről a filmről.
Eleve fura utólag arról olvasni, hogy ez egy remake, egy ’14-es izraeli film új verziója. Annyira komplex és annyi gondolat van benne, hogy önmagában ez az info felborít mindent…
…bár így is felborul benne minden, bizonyos értelemben. Abban vagyok egyedül biztos, hogy Maggie Gyllenhaal elképesztően játszik. De hogy mit sugall a film vége, vagy hogy mit gondolok az általa megformált tanítónőről…?!
Nehéz film ez, mégis volt közben néha olyan érzésem, hogy nem jön át eléggé. Vagy talán hogy nem is akarom, hogy átjöjjön. Az világos, hogy Lisa Spinelli tanítónőnek van oka boldogtalannak lenni – de ugyanígy lehetne oka boldognak lenni is. Értem, hogy úgy érzi, kisiklott az élete, csak „egy árnyék”, aki mit sem vitt még véghez, vagy azt is hiába… De nem akarok ítélkezni, és azt hiszem, a film sem teszi. Illetve de, eljutunk valahonnan valahová, van sok feszültség és „soha véget nem érő szomorúság”, és nagyon-nagyon sok minden az emberi életről, meg valamennyi a művészetről is. És nem tudom eldönteni, hogy azért nem szerettem ezt a filmet, mert kényelmetlen volt és fájdalmas, vagy azért, mert nem eléggé volt ez, és nem is lehet annyira szeretni. De a színésznő előtt le a kalappal, minden rezdülése, még a szeme villanása is hiteles volt.
Értem a filmet, és azt se mondom, hogy unatkoztam alatta, mégsem mondanám azt, hogy kimondottan tetszett, nem annyira hittem el. Én tudom, hogy vannak csodagyerekek, akik már 5 évesen komponálnak én mégsem néztem ki ebből a gyerekből, hogy csak úgy verseket ír magában. Legjobb esetben is csak azt tudtam volna elképzeni róla, hogy különböző helyeken hallott szavakat szürrealista módon egymás mögé helyez, de ettől számomra még nem lesz különleges. Mindegy is. Nem tudom cél volt-e de nem sikerült a kisfiút megszeretnem. És bár a tanárnő nyomora tökéletesen átjött, vele kapcsolatban sem éreztem szimpátiát, inkább szánalmas volt. Nyilván a cél valamelyest ez volt, ezért elismerés a rendezőnek viszont ezért kár volt filmet készíteni. Feltételezem, hogy a tanárnő kisfiúhoz való vonzódása direkt volt néhol már félreérthető, viszont én ettől kínosan éreztem magam, mert közben meg mégsem erről akart szólni a film. Felesleges szenvedés és a versek sem tetszettek.
Ahogy korábban már írták előttem, nem rossz ez a film, végig leköti az ember figyelmét, de aztán mégis elmarad a katarzis, és visszagondolva nem válik egy kiemelkedő alkotássá. Nekem legfőképp azzal volt bajom, hogy Lisa karakterét nem éreztem kellően jól felépítettnek, olyannak tűnt számomra, mint ha maga forgatókönyvíró sem tudta volna eldönteni, hogy mihez kezdjen vele. Elindul egy úton, aztán 180 fokos fordulat, gondoljuk, onnan már sínen lesz a karakter, de nem, még utána is tesz egy-két meghökkentő lépést. Persze, Maggie Gyllenhaal tökéletes játszik, nem rajta múlt. A vége elgondolkodtató, de azért nekem kicsit hatásvadász.
Nagyon zavarbaejtő a film.
Már viszonylag korán ambivalens érzések fogtak el, amit viszont a végéhez közeledve sikerült megfejtenem: ez a film jeleneteiben értékesebb, mint ahogyan egésszé összeállt.
Amilyen szofisztikáltan és az általános gyakorlattól eltérően kezeli és mutatja be egy korán kibontakozó tehetség felkarolását, olyan sután-bután alkotja meg és mutatja be a konfliktusokat. Míg az előbbiben mintha pozitív példát mutatva a tehetség-gondozás, és tükröt számos óvodapedagógus elé, az utóbbiban megragad a sztereotípiák szintjén, ráadásul időnként gyerekesbe fordulva.
Ahogyan halad a film, úgy képződtek bennem kérdések, észrevételek – nem, nem a filmmel kapcsolatban, hanem a jelenetek hatására a mindennapok hasonló jelenségei kapcsán.
Aztán egyszercsak a végefelé érkezik egy bomba a semmiből, áldozatok ugyan nincsenek, menteni nem kell senkit és semmit, de csak kapkodja az ember a fejét, hogy mi volt ez?
Egy fordulat, amely szinte érintetlenül hagyja az összes addigi benyomásomat, kérdéseimet, nem ad hozzá, sőt hosszas kutakodás után olyat sem tudok – egyelőre – találni, amiből elvett volna, de szinte üvöltik a gondolataim a kérdést: mi a francot akart ezzel az alkotó?
Hogy miért érdemes megnézni?
Talán azért, mert nem mindennapi alkotás. De leginkább azon kérdésekért, meglátásokért érdemes megnézni, amelyeket elindíthat benned.
Népszerű idézetek
Épp most olvastam fel egy verset, amit egy számítógép írt. Tudja, egy algoritmussal. Még a Turing-teszten* is átment.
* Mj: Alan Turing, miután a második világháború alatt a németek titkosító berendezését, az Enigmát feltörte, 1950-ben vetette fel a Turing-teszt koncepcióját, ami arra hivatott, hogy egy adott gépezetről megállapítsa, képes-e olyan válaszokat adni, mint egy ember. Ez a mesterséges intelligencia hajnalán felvetett ötlet jelentős mértékben hozzájárult a gondolkodó gépezet ősi mítoszának újbóli felelevenítéséhez a számítástechnika korában.