A jogdoktor (2017) 66% 39★

Különféle okokból maradhatnak el az értékeléseim. Az egyik, mikor azt érzem, ennek még érnie kell. Itt is ez volt. Túlságosan a hatása alá kerültem, és gondoltam, nem árt, ha tisztul kicsit. Amin most meglepődtem, hogy hat hónap elteltével még most is pontosan ugyanúgy érzek és ugyanazt gondolom, mint akkor.
Az azonosulás befogadói értelemben korlátozott érvényű (szemben a hétköznapi pszichológiával). A saját tapasztalatom az, hogy a logikai és/vagy érzelmi megértés nem írja le pontosan ezt a folyamatot, ám másik oldalról az sem igaz, hogy megjelenik egy példaképre irányuló, követési vágy. Az énem függetlensége fennmarad, még ha adott pillanatban létre is jön a teljes átélés: mintha a karakert belülről, saját tapasztalatként érzékelném. Ahogy a főszereplő a film elején hirtelen megérti, hogy az élete kizökkent, minden, ami eddig természetes volt, most erőfeszítések árán sem tartható feltétlenül fenn, abban a pillanatban úgy tűnt, teljes mértékben képes vagyok megélni az adott helyzetet. Ahogy az elém tárul (meg van írva és el van játszva), azt valósként és hitelesként fogadom el. Nyilván kell lennie közös pontoknak, de összességében egy teljesen különböző jellemhez is lehetséges így kapcsolódni.
Láttam az értékeléseken, hogy ezt a merőben lelki természetű történetet, amelyet egy elég későn jövő sokk indít be, többen érdektelennek vagy egyenesen légből kapottan erőltetettnek találták. Általában művészetértésnél könnyebb az adóra, tehát az alkotásra koncentrálni, miközben nagyon nem elhanyagolható a vevő oldala. Arra gondolok, hogy pl. talán a magasabb életkorom miatt én nem látom elképzelhetetlennek, hogy egy idősebb ember szinte kifordul magából. A főszereplő személyiségének a próbáját, a hozzáállásának és gondolkodásmódjának a változásait a film mindvégig úgy vitte végig, hogy ebből a befogadói helyzetből nem zökkentem ki. Csak ezután jön az, hogy érdekes és tanulságos volt a film. A lényeg a jellemrajz. Olyan jelenetek vannak benne, hogy csak na! Ahogy a generációs szakadékot megtapasztalja, ahogy a kísértések érkeznek, ahogy feltárul előtte, miket művelhet a tudásával.
Amit némileg kevésnek éreztem, az George Pierce figurája. Két okra is gondolok. Ez a figura az ellenpontja a főhősnek. Magát is sikeres, de nem túl tehetséges emberként jellemzi. Ugyanakkor benne is lezajlik valami. Az Israellel való találkozás beindít valamit. Ez a folyamat zajlik, de nem láttam meg a mélységét, az igaz voltát. A forgatókönyv írója is tehet erről, de azt is hiszem, Colin Farrell sem az a színész, aki a jellemfejlődések eljátszásában igazán jó. Én úgy látom, nagyon jól tud hozni karaktereket, de ezek a történeten belül statikusak maradnak. Tehét nem arról van szó, hogy nem hiszem el úgy, ahogy mások Israel változását nem hiszik el. Én nem láttam Pierce-en a változást. Bár az is eszembe jutott, hogy talán ha a reflektor a címszereplőre irányul, és azt valaki kimagaslóan jeleníti meg, akkor az antagonistának vagy a kiegészítő főszereplőnek nincs esélye. (Tudom, hogy egész más, de lásd, amit Tom Hanks kap az Elvisért).

Váltogattam egy ideig a csillagokat, 7-ről 6-ra, 6-ról 7-re, 7-ről 6-ra… Végül maradt a 6, mert azt hiszem, körülbelül értem, hogy mit akart ez a film közölni a bírósági meg ügyvédi gyakorlatról, meg az igazságról, de az a helyzet, hogy ez számomra nem volt túl izgalmas. Na nem a téma, hanem a tálalás! És ha unom, akkor nem lehet 7 csillag.
Roman karaktere pedig, hááát, ott valahol a 29. percben a kopasz fiatalember egy rövid mondatban összefoglalta a lényeget. spoiler

Uhh… én valami jóval izgalmasabb, érdekesebb filmre számítottam… 2x volt is benne olyan, hogy na már reménykedtem, hogy nem hiába gyötröm vele magam, de aztán azokból se lett semmi, ezért a 2*… :/
Meg mert amellett, hogy unalmas, mint film, tök lelombozó a fsz. fickó. Sajnáltam amúgy szerencsétlent, de közben legalább annyira idegesített is, úgyhogy ahh… =_=

Jogász-etikai kérdést akarhattak – gondolom – megfilmesíteni a készítők, s ennek oltárán feláldozták a jellem-pszichológiát. Mert azt nehezen tudom elképzelni, hogy egy 60-as férfi, aki egész életében az elvek, a becsületesség embere volt mániákusan, naivan, az egyszer csak megbolondul és teszi, amit tesz.
Denzel Washington nálam nem tud rossz lenni.

Egy újabb film, ami a karakter oltárán feláldozza a történetet, és amit Denzel Washington azért vállal el, hogy megmutassa a nagyvilágnak, hogy ő Egy Nagy Fekete Színész, aki mindent tud, mindent nagyon jól tud, és kéri a következő Oscar-díjat. Évente egyre keményebben dolgozik ezért, és tényleg, ez is szép munka volt, de összességében még ahhoz is kevés, hogy év végén emlékezzek rá, hogy idén ezt láttam.