A James Brown sztori (2014) 67% 18★

Nekem ez is tetszett. Érdekes volt, hogy lett James Brownból a világ egyik leghíresebb zenésze, bár ő sem volt egy szentlélek. Egy csomó hibát követett el, de mégis szerették az emberek a dalait, és a koncertjei tele volt nézőkkel. Chadwick ebben a szerepben is hitelesen játszott, jól állt neki ez a szerep is, nem tudok rá rosszat mondani, nekem tetszett. A zenék is egész jók voltak, bár nem rajongok érte, de nem volt rossz. spoiler Néha nagyon önző volt, és erőszakos.

Részben Chadwick Boseman emlékére néztem meg, de a Bohém Rapszódia és a Rocketman hozta meg a kedvem ahhoz, hogy több zenész, illetve zenekar karrierjét bemutató filmet is pótoljak. Ennek fényében kérdezem: Egyik előadónak sem volt boldog, gondtalan élete, vagy azokat nem dolgozzák föl? Komolyan nem értem. Csak tragikus sorsú emberekből válnak később a legendák?
A csillagozásomból látható, hogy amúgy tetszett a szóban forgó mű és végre láthattam, hogy Chadwick Boseman-ben valóban több volt egy szimpla szuperhős szerepnél, hisz energikus és hihető alakítást nyújtott, mint a „Soul Keresztapja”, de az egész szereposztást remekül eltalálták. Ahogy az elején említett daraboknál, úgy a zenékre természetesen itt sem lehet panaszunk, így talán egyetlen dologba kötnék bele, amit szerencsére később korrigáltak, ez pedig az elején zavaróan logikátlan, folyamatos időbeni ugrálás. Egy életrajzi műnél inkább a lineáris történetvezetést, vagy az úgymond „elmesélem, hogy is volt” jellegű felépítést preferálom, de a film nagyobb része azért végül az előbbit követte.
Összességében korrekt módon bemutatta, hogy James Brown sem volt tökéletes, csupán egy ember, mint mindannyian, tehetségekkel, erősségekkel megáldva, mégis gyengeségekkel, hibákkal és persze egészségtelen maximalizmussal teli. Utóbbi persze érthető, ha nem akarod úgy végezni, mint a csúnyán lecsúszott szüleid. (Ennek ellenére engem nagyon irritált pl. mikor egyes szám, harmadik személyben beszélt magáról.) Erős életrajzi mű tehát és egy olyan film, amit mindenkinek csak ajánlani lehet, aki szeretné megismerni eme korán távozott színész munkásságának legjavát.

Hűha. Bajban vagyok. Alapvetően egy jól felépített film és mivel életrajzi nyilván nem volt sok mozgásterük, de valahogy csak nem lett az igazi úgy érzem. Meg sem lep egyébként hogy ő is az a tipikus hatalmas tehetséggel megáldott egoista spoiler barom volt… Miért kattan be mindenki? Pedig neki ott volt az apja intő példa…. Miért válnak az emberek olyanná mint a szülők? Miért nem tudják a rossz szokást átkonvertálni az agyban és erőt venni magukon, hogy én ilyen nem akarok lenni!!.. Vagy ez csak nekem lenne egyértelmű?

Hollywood 2010-es évekbeli őrülete, a zenészéletrajzi-filmek áradata engem még nem tudott meghódítani magának. Nem állítom, hogy ezek a filmek kódoltan rosszak lennének, maximum azt, hogy szélsőségesen kétesélyes a végkimenetelük: gondoljunk csak a műfaj hazai interpretációjának két jeles darabjára, az elég jó visszajelzéseket kapott A királyra, meg a szintén vegyes, de inkább rossz megítélésű Radics Béla-filmre. Személy szerint ezen mozik legfőbb hátulütőjének éppen azt tartom, hogy kötelező jelleggel vágtatnak át egy-egy nagy művész életén azért, hogy valamilyen tanulságot találjanak a művészileg/kereskedelmileg sikeres, de természetesen mindig rengeteg szomorúsággal és tragédiával teletömött életutakban, miközben röpke percek erejéig slágerdalok tucatjaival bombáznak minket meg jelenetről jelenetre, nevetséges kuszaságot okozva a nézőben*: évtizedek munkáját nem foglalja össze egy két és félperces koncertmontázs!

A 2014-es James Brown-moziról szólva, állatorvosi lova saját műfajának. Egyrészt a Ma Rainey és az Aretha Franklin filmekhez hasonlóan itt sincs biztos emlékem arról, bejutott-e a film a hazai mozikba, de hogy miért kapott a Get On Up hazai Blu Ray-kiadást, azt egyáltalán nem értem – na jó, értem, Boseman tragikusan korai halála miatt.
Hogy érdemes volt-e rá, abban hatványozottan nem vagyok biztos. A James Brown sztori legelőször is unalmas. Jóval hosszabb, mint amit a néző el bírna viselni, függetlenül attól, hogy rajong-e Brownért vagy sem. A cselekmény emellett az időben ugrálva próbál (bocsánat, nem tudok most jobb szót erre) művészieskedni, de az egészből az csapódik le, hogy a rendezőnek volt egy rakás leforgatott, ütősnek vélt jelenete, amit meg akart ugyan tartani, de helyük már nem nagyon volt a történetében. Remek példa erre a vietnami koncert a mozi elején.
Hogy magáról Brownról mennyit tudunk meg, illetve hogy ez a tudás milyen viszonyban lesz a valósággal, megint csak kérdéses. Bár a Bohém rapszódia már nem friss élményem, fejemet merném rá tenni, hogyha kicserélnénk a két szerepben Bosemant és Maleket, nagyjából tökéletesen ugyanazt a hatást érnénk el! Kicsit azért gyanúra ad okot, hogy az extrovertált, gyermekkorától céltudatosan sikerre éhes és emiatt magányos rocksztár elvileg megismételhetetlen figurája ennyire típuskarakterré vált néhány év alatt. Ezt egyébként nem kimondottan Boseman szemére akarom vetni, mert úgy vélem, tehetséges színész volt: itt szereti őt a kamera, be tudja ragyogni a vásznat/képernyőt, de sokszor sajnos nem világos, mennyiben reprodukálja vagy éppen hogy karikírozza Brownt – ugyanez a kettőség szerintem Malek Freddie Mercury alakítására sokkal inkább rányomta a bélyegét.
A nézőre vélhetően legnagyobb drámai hatást gyakorló jelenetek egyértelműen a gyerekkorral foglalkozó, illetve az idősebb Brown által arra reflektáló pillanatok. Ezek egyébként jók, mármint egy potenciálisan jól összerakott és kicsit kiérleltebb filmben remekül mutatnának, sőt, nagyon izgalmasak lettek volna egy olyan történetben, aminek a fele Brown gyermekkoráról, fele pedig korai karrierjének egyik jelentős eseményéről, és ezáltal a gyermekkorra történő visszatekintésről szólna. Csak hát ezesetben mit csináltak volna a készítők legalább tucatnyi, a filmbe kötelezően beépítendő slágerrel…?

Nem győzött meg a film, és nem csak azért, mert eleve magával a műfajával is fasírtban vagyok. Kicsit még az is szúrja az oldalamat, hogy Mercury-hoz hasonlóan talán Brownnak se tetszene, ha így mutatnák őt be egy emlékére/tiszteletére forgatott blockbusterben, de hát ők már nem tudnak nyilatkozni ebben a kérdésben. Halványak már ugyan az emlékeim, de úgy rémlik, az 1987-ben (más korban, más felfogásban) készült La Bamba című zenészéletrajzos mozi tetszett – szóval biztos vagyok benne, hogy lehet ezt jól is csinálni. De amíg egy ilyen film meghatározó kreatív szempontja, hogy hány slágert lehet elsütni a soundtrackjében, addig sok jóra azért nem számítok.

*Ide a rozsdás bökőt, hogy a Bohém rapszódiának még forgatókönyve se volt, amikor már lepapírozták, hány és nagyjából mely sláger kerüljön majd be kötelező jelleggel a filmbe (és hogy ezek x-száz százalékos felpörgése a streaming oldalakon mit is fog majd anyagilag jelenteni a forgalmazó stúdióknak)…

Chadwick Boseman emlékére néztem meg a filmet. Szeretem az életrajzi ihletésű filmeket.
Boseman alakítása szerintem teljesen rendben volt, jól hozta a karaktert, a zene és a dalok is rendben voltak. Alapvetően egy élvezhető és érdekes film, bár a főszereplő egyes tulajdonságai kifejezetten ellenszenvesek voltak számomra.