A hallgatás (2019) 56% 40★

Nem az a baj, hogy lassan már a csapból is „csendben maradós” film folyik. Nem is az zavart, hogy sokszor logikátlan. Ami kegyetlenül idegesített az az, hogy teljesen random módon működött, hogy milyen zajra reagáltak a lények. Az utolsó harminc percre pedig behoztak egy teljesen felesleges és idétlen szálat, pluszban a befejezéssel sem tudok megbarátkozni. A színészekkel nem volt gondom, nem kellett nagyot alakítaniuk. Igazából a megvalósítás mellett az is a baj, hogy személy szerint nem látok potenciált ebben a sztoriban. Viszont egyszer megnézhető.
Ó, és még valami. Ha a fülszöveg alapján arra számít valaki, hogy a szereplők majd azon merengenek, milyen lesz a világ a történtek után, akkor az csalódni fog. Nem tudom, honnan jött ez a leírás, de szerencsétlenek nem érnek rá elmélkedni.

Bámulatos dolognak tartom, hogy a XXI. század második évtizedében a filmtörténelem eljutott arra a pontra, ahol a filmkészítés már sokkal inkább hasonlítható az ember által legyártott termékek elkészítésének folyamatához, mintsem a konkrét, művészeti értelemben vett alkotáshoz. Az emberek zsebében millió pixeles kamerákkal ellátott telók zötyögnek, bárkinek lehet akciókamerája, a CGI olcsóbb, mint valaha, egykor jó nevű, de Hollywood által rég ledarált színészek garmadája állhat sorban bármilyen VOD-ra szánt kisköltségvetésű zsánerfilm rendezőjének küszöbénél – a tehetséges rendező pedig tudja, mi ma a trendi, hogyan lehet „társadalomkritikus”, „okos”, „mééély” egy túlélőhorror, és azt is, hogy ezt meg fogja kajálni az átlag Netflix néző, hisz szombat esti chillezéshez amúgy sincs többre szükség…
Ha legközelebb valaki megkérdezi tőlem, miért tartom még ma is jogos aggodalomnak, hogy a VOD termelői tevékenységgé és mezei fogyasztássá degradálja a filmművészetet, meg fogom neki mutatni A hallgatást. Erről a filmről első blikkre, sőt, jó sokadik blikkre sem mondaná meg senki, hogy B-mozi, hogy lopkovics, hogy minden pillanatát láttuk és hallottuk már tucatszor, a prezentációja egyszerűen annyira vérprofi, hogy majdnem a feléig kell elszenvednünk magunkat, hogy leessen: ez a film nem jó!

Hollywood persze régen is élt a duplázás kétes opciójával, időről időre készültek egymásra kísértetiesen hasonlító blockbusterek, de A hallgatás tényleg tökélyre fejleszti a „mit akar látni ma a néző?” kérdés gépies megválaszolásának aktusát. Nem mezei koppintása ez a Hang nélkülnek, sokkal inkább olyan, mint egy annak nyomvonalán felhúzott és snittről snittre kipipált checklist. Fogyatékos főhős, akinek a fogyatékossága az apokalipszis beköszöntével szuperképességgé válik, pipa. Tunya, de a megpróbáltatás hatására felkeményedő apa, pipa. Az apát tunyának találó kisfiú, aki mégis rájön, hogy a menő csávó mellett nem fenékig tejfel a túlélés, pipa. Család, mint alapegység, pipa. Túlélő-horroros klisék saját checklistjének feldolgozása, pipa. Az apokalipszis hatására két nap alatt megszerveződő alternatív és gonosz, kizsákmányoló közösségek, pipa.
No de mindeközben A hallgatás ultra HD-ben seszínű-seszagú, sötét, stílustalan, igényesre kipattintott, de valójában steril és lélektelen. Stanley Tucci alapjáraton duruzsol, John Corbett karrierjét már rég elengedtük, Kiernan Shipka pedig unásig tipikus ma-épp-trendi tinédzserszínész. Pontosan annyira nem nyújtanak semmi kiemelkedőt, mint a mozi egésze.

Szerintem nincs igazán miért megnézni, patikamérlegen összelegózott túlélő-horror. Netflix híján a kutya se nézte volna az elmúlt öt évben. Bár könyvadaptáció, nagyjából ilyennek képzelném a közeljövő mesterséges intelligenciával megíratott forgatókönyveit is, de ez már talán inkább a kortárs szórakoztató irodalom kritikája lehetne – egyébként örülnék, ha nem jutnánk el odáig!

Mint általában az ilyen típusú filmekben, logikát ne keressünk benne. (bár itt már túlzás, mennyire nem)

Koppintás? Igen. Vannak hibái ? Igen. Érdekelt ez a film közben? Cseppet sem. Nagyon lehúzza itt mindenki pedig szerintem egy jó kis esti mozinak éppen jó volt. A tipikus „jönnek a szörnyibörnyik, itt a világvége” film volt, ahol nem lehet megszólalni mert ezek a szörnyikék akik itt madár szerűek, a hangra mennek. Egy család életen keresztül követhetjük végig az eseményeket. Én amúgy imádom a főszereplő kiscsajt meg az apját alakító színészt is szóval végülis lehet kicsit elfogult voltam, de nekem tetszett.

Hagyjuk… amennyire ígéretesnek indult, ezt 20 perc után inkább otthagytam, mert nevetséges, de minden tekintetben. Ahogy a siketséget ábrázolja, ahogy a sztorit építi, az egész egy kliséhalom.

Jobb volt ez, mint amennyire lehordják, de be kell látni hogy nem egy alaposan kidolgozott és megvalósított mozi.
Egy mozidélutánnak jó.

Miért kell a Netflixnek mindent lekoppinatnia…(?)

Mostanában minden második horrorfilmben csöndben kell maradni, ami rendben van, ha indokolt és hihető módon ábrázolják. A legnagyobb bajom ezzel a filmmel kapcsolatban nem is az, hogy semmi eredeti nem volt benne, hanem hogy alapból félrecsúszott az egész koncepció. Azt ne mondja nekem senki, hogy át lehet kelni hangtalanul egy erdőn, minimum az avarra meg a gallyakra rá kell, hogy lépjenek. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy az asztmás szereplő fordítva használja az inhalátort…
Nem tudom, milyen a könyv, de a belőle készült film nem jó.

Kifejezetten az egyszer nézős, „itt a világvége, jönnek a szörnyek!” film. A jelbeszédes kommunikáció kifejezetten tetszett a filmben, bár hozzá kell tennem, hogy abszolút nem vagyok otthon ebben. Tény, hogy nem tökéletes ez a film és sok benne a hiba (pl. zajt sétálással is csap az ember, pláne az erdőben!), de azért nem volt unalmas.
Amúgy őszintén, csak nekem tűnt fel a hasonlóság a „szörnyek” és a pteranodonok között?! Kicsit olyan Jurassic Park feelingem lett tőle. :D
Na, de a lényeg, hogy a szektások megjelenését leszámítva egész nézhető volt.