A dolog (2011) 66% 124★

Előbb néztem meg ezt, mint a régebbi filmet, a Carpenter-féle klasszikust, ami egyébként ennek a történetnek a folytatása.. Ami mókás, mert így tudtam, hogy mit hagytak és hogyan ott a norvégok, egyáltalán mi történt velük.
De hogy nem jöttem rá, hogy honnan olyan ismerős Mary Elizabeth Winstead.. homlokra csap.. hát persze hogy a Cloverfiled Lane-ból.

Friss szerelmespárnak első közös filmélménynek – tökéletes :)

Mikor először láttam, akkor még azt mondtam rá, hogy egy jó film. Most újranézve azért azt kell mondjam, hogy abszolúte átlagos. Hiába előzményfilm, simán rá lehet aggatni a remake jelzőt is, mivel rengeteg jelenet egy az egyben át van emelve az 1982-es változatból. Ezek olykor működnek is, de az esetek többségében inkább tényleg a fantázia teljes hiányára utalnak, nem mellesleg pedig kicsit röhejes is, hogy szinte egy az egyben ugyan az játszódott le a norvég bázison is, mint ami kicsit később a jenkiknél.
A film eleje valahogy nem adja meg azt a kellő misztikusságot és ezt követően is véleményem szerint egészen a játékidő feléig kell várni, hogy megkapjuk az első igazán erős jelenetsort. A fogtöméses teszt ugyanis rendkívül kreatív, akárcsak azon ötlet, hogy a dolog nem tud szervetlen anyagokat imitálni. Szóval ezekért mindenképp jár a piros pont a stábnak. Ezt követően is van még pár igazán remek jelenet, bár a film fokozatosan megy át egy szimpla szörnyes-menekülős horrorba, így a hirtelenjében jött feszültségnek bőven búcsút inthetünk, mivel ezt követően megint jönnek a jól bejáratott sablonok, hogy elérjünk a fináléig, amit én már első alkalommal is untam, de így másodjára is azt kell mondjam, hogy elég semmilyen. A stáblista alatti képsorok azért mindenképp kárpótolnak, zseniális kapocs az 1982-es filmhez. Egyébként ez jó pár egyéb pillanatra is igaz, példának okáért tök poén, hogy láthatjuk miként került az a bizonyos fejsze a falba.
A szereplőgárda elég jellegtelen, igazán szimpatizálni sem lehet senkivel. Carpenter anno csupa férfi színésszel dolgozott, elmondása szerint azért, mert szerinte a ’80-as évekre ez valahogy ismét újszerűnek hatott. Itt már persze akadnak női szereplők is, de szerintem teljesen fölöslegesen. Az egyik csajnak van körülbelül 10 mondata, a főhősnővel pedig hiába próbálkoztak, nekem nem volt szimpatikus, mi több, nem is értem miért ő lett a főnök, mikor még karizmatikusnak sem volt mondható. Azért Mac jóval talpraesettebb fickó volt, róla el lehetett hinni, hogy abban a szituációban ő áll a csapat élére. A többi szereplő meg mondhatni tizenkettő egy tucat, meg nagyjából Carpenter film csapatának újrázása: kemény néger, szemüveges fura doki, különc kutyás ember, kissé zakkant idős doki stb.. A bibi csak annyi, hogy itt csak lógnak a levegőben, a köztük elvileg fokozatosan kialakuló bizalmatlanságnak pedig nem sok nyoma van.
Látvány terén a film felemás. A bábok, makettek tényleg prímák és gusztustalanok, csak a szemét stúdió jó pár helyen kicseréltette őket CGI-re, ami pedig nincs épp a topon. Jó, pár animáció tényleg szép, de java részüknek nincs meg az az igazi gusztustalan hangulata, amit egy replika tud okozni. Azért az itteni boncolás megmutatja, hogy a speciális effektusokért felelő stáb értette pedig a dolgát. Viszont a látványtervezés terén néha mégis elég semmilyen a film, ezt pedig azért mondom, mert ha már bedobták a CGI-t, akkor lehettek volna olykor kreatívabbak, mert a csajból kialakuló dög például nem valami ötletes, a kétarcú rém pedig nem saját ötlet, szóval azt nem is számíthatom az ő alkotásuknak. Ami még furcsa volt, hogy mennyire nem sikerült a ’80-as évek eleji hangulatot megragadni. Ez a mostani Az film után még jobban kiütött, mivel ott tökéletesen idézték meg annak az évtizednek a végét. A zenék ellenben rendben voltak, bár annyira nem emlékezetes a soundtrack.
Érdekességként lehet megnézni inkább ezt a filmet, hogy mégis hogyan lyukadt ki a dolog az amerikai bázison, de túlzottan sokat nem ad hozzá az alakváltó lény mítoszához. Hiába mondtam, hogy néhány jelenetet jó látni, hogy mi és hogy történt ott, de azért mégis csak úgy ütött igazán a ’82-es film, hogy a mi képzeletünkre volt bízva, mi is történt a norvég bázison. Ha nem készül el, egyáltalán nem vesztettünk volna semmit. Igazából tényleg egy remake, hogy a mostani fiataloknak is meglegyen a maguk Dolga.

A Dolog 2011-es változata furcsán próbál valóban leütni egy nagyon régen, még John Carpenter által feldobott labdát a klasszikus mozi közvetlen előzményeinek bemutatásával, de közben mégis beleragad a remake-ek és az önismétlő-„nagy elődök előtt tisztelgő” mozik csapdájába: nyilvánvalóan nem tud többet és jobbat felmutatni, mint az idestova már negyven éves eredeti, és ami jó benne, az bizony jó volt már akkor is. Jogos tehát kételkednünk abban, szükségünk volt-e erre a filmre valaha is, bármekkora örömmel fogadtuk a maga idején (én legalábbis).

Mélyebbre menve, Carpenter részéről szellemes dolog volt anno egyfajta misztikumba burkolt, csak utalások szintjén megkomponált előzményt kreálni a saját A Dolog értelmezéséhez, részint utalva ezzel az eredeti, ötvenes évekbeli filmre, amiből ugyanúgy emelt át apró részleteket a saját mozijába, ahogy „most” a 2011-es változat az övéből. A koncepció mégis köhög, hisz a Carpenter-film közönsége számára teljesen világos, mi történt a norvég bázison, ahogyan az is, milyen természetű a lény, hogyan hat az emberre, mik a törekvései – ráadásként a mozi hatásmechanizmusa változatlan lett, és ebben rejlik az új dolog nagy negatívuma. Nem tudta és nem is akarta túllicitálni Carpentert, ugyanazt látjuk több emberrel, immáron nőkkel, vérteszt helyett rögtönzött fogászati vizsgálattal. Továbbra is a lángszóró a csodafegyver, megint hullanak a kutyák, csak már nem merik nekünk megmutatni, annál inkább az emberi deformáció CGI-által megtolt ábrázolását. Ez utóbbi a másik koporsószög: a film csúnya! Csúnya a CGI és túl is van használva, állítólag a praktikus effektek alkalmazása volt a célkitűzés, de a gyártó stúdió ragaszkodott a számítógépes képalkotáshoz. Bárhogy is legyen, a lényt most már látjuk komolyabb akcióban is, de őszintén szólva, a vizuális élmény sokszor inkább nevetséges, mint félelmetes, és nem csak az ő vonatkozásában. Nézzük csak meg a le- és felszálló helikoptert: nincs benne semmiféle életszerűség, fizikai tömeg, valóságérzet. Hiányzik ugyanakkor az antarktiszi terek, lehetetlen földrajzi képződmények, a jéghideg és a magunkra hagyatottság nyomasztó érzése – ezt Carpenter sem tudta eléggé hangsúlyozni, pedig óriási lehetőség lenne élni vele bármilyen sarki körülmények között játszódó horrorban.
A mozi fináléja a kötelező jelleggel, megint csak ismert módon magára hagyott főhőssel és a stáblista alatti „átkötéssel” a Carpenter-mozira rendkívül esetlen, átgondolatlanságról tanúskodik. Hasonlóképpen jelzésértékűnek gondolom, hogy a jégbe temetett űrhajót nem hagyták meg a maga nyilvánvaló misztikumában és baljós ismeretlenségében, muszáj volt megnéznünk meglehetősen ötlettelenül kidolgozott belsejét is…
Végül pedig: az egész mozi bántóan saját kora gyermeke, amennyiben a CGI kritikátlan használata mellett olyan közegbe erőszakol bele erős-potens, központi szerepet betöltő női karaktert, ahol nem okvetlen lenne neki helye. Ráadásul nem tud szabadulni az amerikai szereplőktől, mindenáron meg kellett tolni a norvég bázis személyzetét egy menő helikopter pilótával, egy fekete fickóval és az erős-potens nővel.
Mindemellett, bár a készítők büszkék voltak a Carpenterhez való igazodásra, a régi norvég bázis újrateremtéséért hozott erőfeszítéseikre, arra már láthatóan egy csepp energiájuk sem maradt, hogy nyolcvanas évek feelinget generáljanak akár ruhadarabok, frizurák, zenék, technikai eszközök, bármi efféle hangulatteremtő eszköz révén.

A 2011-es A Dolog, bár hat, nem ad nekünk sem többet, sem mást, mint az 1982-es film. Ami tetszik benne, az hű másolás, ami gyengesége, az gyakorlatilag mind magával hozott kortüneti elem. Manapság, a gyártósoron kiköpött önismétlő Star Wars trilógiák korában talán álszentség lehet ilyen igénnyel előállni, de attól még: ne nyúljunk már hozzá egy kerek és egész, befejezett, lezárt filmes univerzumhoz, ha érdemben nincs vele kapcsolatban új mondanivalónk!

Az eredeti filmet nagyon régen láttam már, de most kicsit bánom, hogy nem néztem meg újra. Így is telibe verte a „Dolog” faktort, beugrottak részletek az előzőből, és jó lett volna úgy nézni, hogy kicsit frissítem az ebbéli tudásomat.
Szó mi szó, nekem nagyon bejött, igazából nem is szeretném elemezni a csúcspontokat és / vagy a hibákat.
Egyedül, amit kiemelnék, azok a mutálódott szörnyek, hát… awww! Aki ismeri kicsit a Vampire the masquerade világát, szerintem mindenkinek egy jó kis tzimisce klán ugrott be :D <3

Elsőre eléggé ítélkező voltam, ezért kissé időbe tellett mire megnéztem.
Bevallom nem volt szerintem olyan rossz, persze az előbbi film sokkal jobb, de nem hazudhatok arról hogy nem tetszett.
A CGI nem volt olyan szörnyű és ijesztőek voltak a szörnyek meg a történet nem volt olyan lapos. Persze amerikai karaktereknek kötelezően benne kellett lenni még ha az előzmény szerint svédek vagy skandinávok találták meg a dolgot, de ezt amúgy elnézem.

A ’82-es film az egyik legeslegeslegnagyobb kedvencem.

A pórul járt norvégok és a valaha filmvászonra vitt legborzalmasabb űrmanó 2011-es kalandjai ugyan korán sem tökéletesek és nem érnek fel az elődjéhez, de roppant szórakoztatóak.

A záró jelentsor baromi jó, a vérengzős jelenetek közül pedig a kezest emelném ki, attól minden alkalommal kiráz a hideg… spoiler

Aki nem látta és kíváncsi: sorrendben mindenképp a ’82-es filmet ajánlom elsőnek, utána pedig ezt.

Annyira nem rémlik a sztori se, hogy valósznűleg megérdemelte a kettő csillagot.

Amondó vagyok a film kisebb nagyobb hibákkal ugyan, de felnőtt az elődjéhez.
Mivel előzmény film, rengeteget tud hozzáadni a témához: szinte tényleg mindent megtudunk, hogy mi történt a másik kutató állomáson, amit az 1982-es verzióban láthattunk (a tátongó rés a falon, amin átgyalogolnak, csak egy példa a sok közül).
A szörnyek továbbra is gusztustalanok, egyediek, ötletesek.
A hátborzongató feszültség még mindig ott van, viszont a szükségszerű ismétlés már nem adja azt az új hangulatot/érzést amit az elődjénél nyújtott. Gondolok itt a vértesztre, szükséges elem, amit ugyan megtudtak újítani, és egy alternatív tesztet elvégezni.
Itt se tudták kihagyni a szétváló szörnyet.
Érdemes megnézni talán még úgy is, hogy valaki nem ismeri a régebbi verzióját, de nagyon erősen javallott akkor előtte azzal kezdeni, csak azért mert az is jó! :)

Reboot és egyben előzmény a klasszikus elődhöz, ami a praktikus effektek helyett inkább már csak a CGI technológiára koncentrált és éppen ezért csupán részben sikerült visszaadnia az eredeti darab hangulatát. Nagy hibája volt, ha csak tisztelgésként is, de lényegében lemásolta elődjét, azzal a különbséggel, hogy a tökös Kurt Russell helyett, egy amolyan Ripley „wannabe”-t kaptunk főhősnek Mary Elizabeth Winstead személyében, akit ugyan szeretek, de nem nőtt föl ehhez a szerephez és ezzel együtt eme modern feldolgozás sajnos egy gyenge utánzat lett.