24 hét (2016) 88% 11★

Nem írhatom, hogy tetszett, hiszen a film témája nem vidám, de még csak nem is kellemes. Mégis valahogy ki szeretném fejezni, hogy milyen nagy hatással volt rám. Sokszor ülök le olyan filmek elé, amikről tudom, hogy nem szórakoztatni fognak, inkább elgondolkoztatni. Élvezettel vetem bele magam ezekbe az élményekbe, még akkor is, ha néha úgy érzem, hogy az egész lényemet megviseli, próbára teszi és kicsit gyötri a film. Most is sikerült annyira bevonódnom, hogy a film végén szinte a párral és az orvosokkal egy szobában éreztem magam, mintha nekem is egy kis részem belehalna a látottakba. Ilyenkor emlékeztetnem kell magam arra, hogy ez csak egy film, de sajnos egy fájóan valóságos film. A felvetett kérdések nagyon megosztóak, és hiába gondolja egy kívülálló, hogy „ha az enyém lenne, elvetetném”, ez sosem ilyen egyszerű. Pozitívuma a filmnek, hogy hollywoodi kliséktől mentesen mutatja be a pár közti harmóniát, és azt, hogy mennyire számíthatnak a másikra. Egymás életének szerves és konstruktív részei, a másikat erősítik és együtt alkotnak egy kerek egészet. Ezt a harmóniát, és a második gyermekkel való várandósság izgalmait zavarja meg a szörnyű hír, miszerint a magzat nem egészséges. Ezzel kezdetét veszi a konfliktusokkal és nehéz, életre szóló döntésekkel átszőtt történet, melynek a végén csak elhangzik: mégis kinek a gyereke? A döntést meghozni hihetetlenül nehéz, hatással van a szülőkre, a már megszületett és a még meg nem született gyerekükre, egymással való kapcsolataikra is. Sokat gondolkoztam a film után, és akármennyire is tudom, hogyan döntenék, biztos, hogy nem lenne könnyű. spoiler Rengeteg kérdést és nagyon jó témát feszeget a film, ami végső soron nem hoz ítéletet, csak bemutat és ábrázol.

Elég erős vagy? Ez a film fő kérdése. A kérdés csak így áll, minden vonzat nélkül. Mert erősnek lenni kell az igenhez, a beteg gyerek felneveléséhez ugyanúgy, mint az abortuszhoz. Az egyik oldalon a teljesen megváltozott élet, a társadalmi megvetettség és folyamatos félreértés, a másikon az örök életen át tartó lelkiismeret-furdalás.

Már csak a téma miatt is megérdemli a figyelmet, de egyébként filmnek sem utolsó. A főszereplő Julia Jentsch nagyon jól játszik, szépen körbejár mindent, amin egy anya és egy apa ebben az időszakban keresztülmegy, valódi orvosok és szülészek vannak benne, akik hitelesek, és tabuk nélkül mesél egy olyan témáról, amiről nem szokás, pedig rengeteget kellene beszélni róla.
A pár naivsága, és az, hogy nem jártak utána a témának, ezért olyan dolgok meglepetésként érték őket, amit az első Google kereséstől megtudsz, kicsit furcsa volt, de dramaturgiailag ez abszolút belefért. A pár intimitását indokolatlan szexjelenetekkel pótolták, ami néha kellemetlen volt, mert sok jelenetet gyorsan elvágtak, és ember vagyok vagy sem, nagyon unalmas volt a három perces snittet nézni arról, ahogyan a férj hátulról megy be, miközben engem a cselekmény érdekelt.
Elsőre nem tetszett, hogy a főhősnő híres, de aztán már inkább úgy láttam, hogy ez fontos volt abból a szempontból, hogy ebben a fiktív valóságban ő a befolyásával társadalmi párbeszédet indít el, ahogyan a film is a valóságban, és így lesz teljes az üzenet, hogy erről beszélni kell.