Azt hiszem, mindenre fel voltam készülve, csak erre a bénító érzésre nem, ami a film közben és után nyomot hagyott bennem. Pók pszichéje úgy érzem, szétcsomózhatatlanul az enyémbe akadt, sokáig emlékezni fogok rá, és most iszonyúan nehéz értékelést írni.

Szeretnék kifeszíteni egy madzagot, és nézni, ahogy nem túl szorosan, de mégis feszesen átível a szobámon, mint a pókháló. Aztán szeretnék motyogni, felszedni az útról egy száraz falevelet és kincsként őrizni. Meg magam elé meredni és saját elmém tehetetlen foglyának lenni.

Rettenetesen erős film, mind témájában, mind kivitelezésében (Ralph Fiennes egészen elképesztően zseniális), mind hangulatában (te, aki nézni tervezed; húzd meg jól az emberbőrt a szád körül, mert egy ideig csak úgy fogsz tudni mosolyogni). Ohó, hangulat – mit mond el a filmről, ha Holden (J. D. Salinger: Zabhegyező) szavait kaparom ki a fejemből ebbe a fehér kis keretbe?

Ehhez hangulat kell.
Ha a film előtt nem volt, hát most lesz.