Úgy kezdtem neki ennek a filmnek, hogy nem érdekel sem Mozart, sem a kor, amelyben élt, viszont erről a filmről mindenki szuperlatívuszokban beszél. Mint kiderült, jogosan.

Zseniálisan mutatja be az istenadta tehetség és a középszerűség ellentétét, amikben mégis van valami közös: bármelyik az őrület határára sodorhatja az embert. A film kivitelezése mesteri, az operajelenetekkel, a legjobb pillanatokban felbukkanó zenei betétekkel, az utalásokkal (imádtam az Éjkirálynő áriájának eredetét bemutató snittet :D). A színészek játéka kissé teátrális, de ennek ebben a körítésben abszolút helye van. A két és fél óra elrepült, és akár még újra is nézném néhányszor.

Mozart vihogása és „Stanzi” porcelánbabához hasonlatos szépsége egyébként elképesztő, kár, hogy utóbbi szinkronhangját teljesen hazavágták – eredeti nyelven pont a higgadtsága, a nyugodt hangneme a legérdekesebb benne.