Óriási! mint G. Depardieu papa hasa – amit jól körbe is mutogat egy japán kifőzdében. Mondjuk ez épp nem vicces pillanat, mert dráma ugyan ez a film, de gyógyító, szellemes humorral tálalva: elég-e ehhez megemlíteni, hogy képzeld el G.D.-t egy szűk fülkehotel vendégeként? (És akkor még nem említettem a csak rá szabott Obelix-poént, és másokat…) Mondjuk a forgatókönyv váza kissé klisés: séf vs influenszer-téma, meg a rettegés holmi csillagok elvesztésétől, de amit erre húzott rá ez a számomra eddig ismereten francia srác, S. Sow (a filmben ő is feltűnik egy pár pillanatra, mint orvos Depardieu betegágyánál), az szívet melengető és lelket laktató… Na és amit erre a filmvázlatra rápakol Depardieu, azt tanítani fogják – nem is azért, amit „eljátszik”, hanem hogy mennyi mindent ad bele önnön magából.
(Azt a díjazott vaníliás homárt nem értettem világosan, hogy vajon vicc-e, vagy csak simán olyan szirupos izé lehet, mint a filmzene volt általában.)