Nem voltak túlzott elvárásaim a filmmel szemben. Régen a Zabhegyezőnek is éppen így kezdtem neki. Üresen, akár egy fehér lap. Erre a lapra írt mindkét esetben Salinger.
Engem pedig beszippantott mind Holdennek, mind az írónak a világa.
Ismertem egy embert, aki előbb Holden, aztán Salinger lett. Szerettem őt, de vele sem lehetett tartós kapcsolatot kialakítani. Egyébként imádtam az írót, az elvonultságát, a dacot, a „rinyáját”. :D És tudom furán hangzik, de az egész film hangulata tetszett.
Pont ez a sötét, merengős, világból kiszakított érzés az, ami teljesen be tud szippantani.
Egyértelműen tökéletes és ezért vitathatatlanul a kedvencem is lett.