Örülök, hogy nem vagyok az „eredeti trilógia” vérrajongó megszállottja és így előítéletektől mentesen tudom élvezni az újdonsült SW filmeket (is).
A Zsivány Egyesbe is bizakodva kezdtem, viszont hamar eluntam magamat… Néha fel-felcsillant a szemem egy-egy régről ismert arc láttán, de egyébként semmi más nem tudott megfogni. A kis csapat tagjait még csak megkedvelni sem volt esélyem, annyira nem tudtam meg róluk, a múltjukról, a miértekről semmit, hogy idejük sem volt arra, hogy bármelyiküket is a szívembe (vagy az emlékezetembe) zárjam.

Összességében viszont mégsem seperném a szőnyeg alá. A hangulata mindenképpen hozta a reméltet, kellőképpen sötét és drámai, a vége sem veszett rózsaszín ködbe.

Bízom benne, hogy lesz még néhány ilyen „kitérő”, én például bármit (!!!) megadnék egy „A Crimson Corsair és Dooku gróf elveszett kincse” adaptációért! Sidon Ithano sztorikat szeretnék szélesvásznon. Köszönöm!