Wonderstruck (2017) 63% 9★

Amikor olvastam róla, hogy ez a film annak a Brian Selznicknek a könyvéből készült, aki A leleményes Hugo Cabret-t is írta, rögtön tudtam, hogy idővel meg fogom nézni, ugyanis mind az említett könyv, mind a belőle készült filmváltozat a mai napig nagy kedvencem. A történet érdekesen indult, két külön szálon és idősíkon futott: egyrészt a húszas években követhettük Rose kalandjait, másrészt a hetvenes években figyelhettük Ben kutakodásait. Mindketten halláskárosultként próbáltak boldogulni a világban, és számomra ez volt a film egyik legjobb megoldása, hogy a hangsáv majdnem teljes hiányával (néha azért hallhattunk párbeszédeket) képes volt tökéletesen érzékeltetni a nézővel, milyen lehet siketként élni. Az ábrázolt korszakok közül a húszas évek állnak közelebb a szívemhez, az pedig csak hab volt a tortán, hogy a sztori ezen részében fontos szerepet játszott a filmes közeg, azon belül is a nagy technikai átmenet a némafilmek és a hangosfilmek között, ami egyben remekül szimbolizálta Rose elveszettségét. Már az elejétől fogva sejthető volt, hogy valamikor, valahogyan ez a két történet össze fog kapcsolódni, s nagy meglepetést ugyan nem okozott, mégis szép és megható pillanat lett, amikor összeértek a szálak. Az eddigiek alapján úgy tűnhet, fantasztikus élmény volt számomra e film megtekintése, de akkor most jöjjön a feketeleves! A helyzet ugyanis az, hogy hiába a figyelemfelkeltő kiindulópont, a két külön idősíkon keresztül bemutatott ifjúsági kalandtörténet, ez a film semmi izgalmat és rendkívüliséget nem tartalmazott, a körítés érdekesnek tűnt, viszont maguk az események, a jelenetek olyan érdektelenül voltak egymás mellé rendezve, hogy már nagyjából a közepe táján elkapott az álmosság. Ahogy mondtam, a fordulatot gyakorlatilag a legelején ki lehetett találni, és a készítők se nagyon próbálkoztak azzal, hogy esetleg elbizonytalanítsák a nézőt, vagyis rakjanak némi feszültséget a történetvezetésbe, sőt a szálak összeérésekor is feleslegesen nyújtották el a nagy leleplezést azzal kapcsolatban, akit Ben annyira keresett. A színészi játékban sem találtam semmi kiemelkedőt, mintha ők is érezték volna, hogy maga a történet szép, csak az elbeszélése olyan üres és semmitmondó.
Összességében nézve az a legbosszantóbb ebben a filmben, hogy volt egy jó alapötlete, akadtak okos technikai megoldásai, de az összeszedetlen cselekményvezetés és az enerváltan kóválygó karakterek egy csalódást keltő végeredményt csináltak belőle.

Kicsit ilyen „nesze semmi fogd meg jól” film volt. Nem tartottam annyira eredetinek a történetet, és a tálalás sem volt különleges, mert azzal még lehetett volna fűszerezni a sztorit.
Pedig tetszett, hogy a 20-as években játszódó szál teljesen néma-film (lévén a lány süket volt) és Burwell több teret kapott a zenével játszani, de nem éreztem, hogy annyira átjött volna a dráma.
Valószínűleg a könyv erősebb.