When Hell Broke Loose (1958) 50% 1★

Minden kornak megvan a tipikus B-kategóriás filmje, az a darab, aminek legalább néhány alkotóeleme minden további nélkül lehetne jó, de egészként teljes lényéből sugárzik a kispénzűség, a kis ambíció, a megúszós „tutira törekvés”. Hát, Charles Bronson karrierjében is volt ilyen kispénzű, megúszós, egy jó ötletre felhúzott típusdarab. A When Hell Broke Loose visszafogottan érdekes film noir mozinak indul, amiben Amerika hadba lépésének előestéjén Steve Boland próbál középszerű csirkefogóként lébecolni az éjszakai életben, míg a sors a hadseregbe nem sodorja őt. Ott aztán olyan kalandok várnak rá, hogy a XXI. századi Steve Seagal filmeken edződött nézők is csak tátják majd a szájukat.

Na jó, több itt a rosszindulat, mint a realitásérzék: ez valóban egy olcsó film, egy akkor még olcsón kifizethető és vélhetően a szerepek között még kevésbé válogatós Charles Bronsonnal (plusz Richard Jaeckellel!) a fedélzeten. Az a típusú film, amiben a nyugat-német dombvidéket a napsütötte kaliforniai erdőszél, a szétbombázott városka utcáját pedig egy látványosan műtermi díszlet testesíti meg, a csatajeleneteket pedig előszeretettel vágják ki háborús filmhíradókból, amikbe betördelnek egy-egy rövid snittet a fűben hasalva tüzelő Charlesról, meg a partraszálló hajóban maga elé bambuló Charlesról. Nem is ez volna itt a lényeg, háborús darabként ez a mozi állórajtból felejtős.
Hanem a lényeg egy szerelmi szál, ami nem teljesen hülyeség, amibe belerondít a német szabotőr – ez sem teljesen hülyeség. Sőt, mivel a főhősnek évődő szerelmest kell alakítania, ez a rész így utólag visszanézve még kuriózum is lehetne. Félni persze nem kell, oka van annak, hogy Bronson később szinte mindig kőarcú keménylegényeket játszott, de az összkép egyáltalán nem kellemetlen. Az persze nagyon erős kérdés, hogy működik-e a kémia közte és Violet Rensing között, de a film összhatása miatt igazából ez sem annyira kritikus pont.
Bajom van viszont a rendezéssel. Boland a 78 perces műsoridőhöz képest nagyon későn jut végre ki a frontra, ott viszonylag sokára találkozik Ilsával, viszont relatíve gyorsan, „már az ajtóból” nézve meglesz köztük a szerelem. Ehhez képest Karl és társainak feltűnése, majd a finálé akciójelenetei nagyon gyorsan letudódnak – azt hiszem, ez az ötvenes évek amerikai kispénzes produkcióinak sajátja, a készítők szívesen szöszölnek olyan részleteken, amiket van lehetőségük jól összehozni, és szándékoltan nem gondolják túl azt, ami amúgy sem jönne nekik össze.

Langyos középszer, „de legalább jól kitalálták” jeligére, mégis kizárólag a „Charles Bronson-összes” iránt érdeklődők számára ajánlanám.