A diktátor (1940) 90% 99★

Legalább tízszer láttam már, három különböző nyelven, de párszor még meg fogom nézni az biztos. Chaplin első igazi hangosfilmje, és az egyik első igazi szatíra. Bizonyos jelenetek évtizedes múltra tekintenek vissza és némi történelmi ismeret szükséges a film helyén kezeléséhez. Létrejöttében fontos szerepet játszott a Triumph of the Will náci propagandafilm. A forgatás közvetlenül a II. Világháború kirobbanása után kezdődött. Chaplin a saját vagyonából jelentős összeget fektetett be a film elkészítésébe és lényegében a film készítésének minden fázisában meghatározó szerepet játszott, többek között írta és rendezte is. Még azelőtt bemutatásra került, hogy az Egyesült Államok belépett volna a második Világháborúba.
Az egyik legfontosabb film, bemutatásakor a két legismertebb ember teljes szembenállását mutatja be – Chaplin és Hitler –, a „Tramp” karakterrel soha többet nem találkozhattunk, hangot kapott és hangot adott Chaplin véleményének és ezután már nem lehetett visszaút a némaságba.
Mindenkinek látnia kell! Zseniális film!

Zseniális szatíra, és annak ellenére, hogy mennyire egy adott eseménysorra reflektál, teljesen időálló. Chaplin első igazi hangosfilmjében bemutatásra kerül a náci Németország minden borzalma, mégpedig olyan profi módon ábrázolva, hogy a finomítások ellenére is hátborzongató történések is őszintén viccesnek tűnnek. Chapin kettős szerepet játszik a filmben, elvégre ő a diktátor, de a megszokott csetlő-boltó kisember karakter is még utoljára felbukkan tőle. Ez a kettősség egyébként csak a film végén válik prominenssé, addig nem bukkan fel. A poénos szituációk egyébként nagyon jók, de Chaplin szónoklata a végén örökérvényű és nagyon kár, hogy senki sem érti azóta sem.

Időtlen klasszikus, zseniális szatíra.

Chaplin első végig hangosfilmje, és legnagyobb sikere. Egyedül finanszírozta, és írta a forgatókönyvet is. Az egyetlen műve, amely a legjobb film Oscarjára is esélyes volt, több egyéb kategóriában is jelölték (legjobb színész, forgatókönyv, zene, mellékszereplő). Nem lett sokkal boldogabb, amikor egyiket sem a filmje kapta.
A hitleri Németországban még szép, hogy betiltották (akárcsak a Modert Times-t; a Diktátort a megszállt országokban is), bár sofőrje szerint Hitler kétszer is megnézte, és büszke volt, hogy a nagy színész érdemesnek találta a megfilmesítésre. Eleve szerette a hollywoodi filmeket és hitt a hamis szóbeszédnek, mely szerint Chaplin zsidó, pedig esetében azóta sem találtak zsidó felmenőket. Hitler mulatott a zártkörű vetítésen, a földgömbös jelenetnél felnevetett.
Spanyolországban is betiltották, a Franco halála utáni évben mutatták be. Mikor Hitler bevonult Párizsba, Chaplin megváltoztatta a film végén lévő szónoklatot. A német nyelv-szerű halandzsa jeleneteit improvizálta; rengeteg Hitler beszédet nézett végig, hogy levegye a stílusát.
Régi barátja és alapítótársa az United Artists-nál, az egykoron nagy sztárnak számító Douglas Fairbanks felkereste a forgatást, és nagyokat kacagott a látottakon. Ekkor találkoztak utoljára, Fairbanks egy hétre rá elhunyt. A forgatás idején romlott meg Chaplin kapcsolata feleségével, Paulette Godard-al, de két évre rá békében váltak el. Mikor a ’60-as években mindketten Svájcban éltek, véletlenül találkoztak egy étteremben, és együtt vacsoráztak.
Önéletrajzában több oldalt írt a filmről, a fontosabb sorok:
„Most újabb háború fortyogott a föld alatt, én meg azon fáradoztam, hogy Paulette számára filmtörténetet írjak. Sehogy sem ment a munka. Hogyan is élhettem volna bele magam a női szeszélyességbe, hogyan mélyedhettem volna el a szerelem regényességében vagy problémáiban, miközben egy Adolf Hitler nevű ocsmány torzalak vadul szította a tébolyt?
Korda Sándor már 1937-ben felajánlotta, hogy forgassak egy Hitler-filmet, amely a személyek összecserélésén alapulna. Hitlernek ugyanis éppen olyan bajusza volt, mint a csavargónak. Korda szerint mindkét szerepet eljátszhatnám. Akkoriban nem sokat foglalkoztam ezzel az ötlettel, de most nagyon is időszerű lett, és én keservesen vágyódtam már a munkára.
Hirtelen fény gyúlt bennem. Hát persze! Hitler szerepében, az ő zsargonjában uszíthatom a tömeget, és annyit beszélhetek, amennyit csak akarok. A csavargó szerepében viszont jórészt néma maradhatnék. A Hitler-történet egyesíthetné a burleszket a pantomimmal. Ezzel a lelkesedéssel a szívemben tértem vissza Hollywoodba, és nekiültem a forgatókönyv megírásának. Két évbe telt, míg elkészültem vele.
A film első világháborús csatajelenettel kezdődött volna. A vásznon megjelenik a Kövér Berta, a hetvenöt mérföldre tüzelő nehézágyú, amellyel a németek el akarták söpörni a szövetségeseket. Az ágyúnak a reimsi katedrálist kellene szétlőnie, de a lövedék elvéti a célt, és egy nyilvános illemhelyet dönt romba.
Paulette-nek is szántam szerepet a filmben. Az utolsó két évben szép sikereket ért el a Paramountnál. Noha elhidegültünk egymástól, jó barátok maradtunk; még mindig férj és feleség voltunk. De Paulette szeszélyes teremtés volt. Egyik rigolyája elég szórakoztató lett volna, ha nem alkalmatlan időben kísérletezik vele. (…)
Félig voltam kész a Diktátorral, amikor riasztó hírek érkeztek az United Artiststól. A Hays Office értesítette őket, hogy nehézségeim lesznek a cenzúrával. Az angliai képviselet is aggodalmaskodott, és kétségesnek tartotta, hogy a Hitler-ellenes filmet be lehet-e mutatni Angliában. Én azonban elhatároztam, hogy folytatom a munkát, mert Hitlert nevetségessé kell tennem, ki kellett figuráznom. Ha tudtam volna a német koncentrációs táborok borzalmairól, nem csinálom meg a Diktátort, nem fogom tréfára a nácik gyilkos őrületét. Feltettem azonban, hogy nevetségessé teszem a tiszta vérű fajról szóló misztikus, ostoba fecsegésüket. Mintha ilyesmi valaha is létezett volna az ausztrál őslakókon kívül!
(…) Egyre több zaklatott levél érkezett a New York-i irodából: könyörögtek, ne forgassam tovább a filmet, bizonygatták, hogy sohasem lehet bemutatni sem Angliában, sem Amerikában. De én eltökéltem, hogy elkészítem a filmet akkor is, ha magamnak kell a bemutatáshoz termet bérelnem.
Mielőtt befejezhettem volna a Diktátort, Anglia hadat üzent a náciknak. Hajómmal éppen Catalinán víkendeztem, és rádión hallottam a nyomasztó hírt. Kezdetben semmi se történt az arcvonalakon.
– A németek sohase törnek át a Maginot-vonalon – mondogattuk. Hirtelen ránk szakadt a romlás; a belgiumi áttörés, a Maginot-vonal összeroppanása, Dunkerque tagadhatatlan és iszonyú ténye; Franciaországot megszállták. Egyre borúsabb hírek érkeztek. Anglia falnak vetett háttal küzdött. Most már őrjöngve táviratozott a New York-i iroda:
– Siessen a filmmel, mindenki várja!
A Diktátor nehéz munkának bizonyult; egy csomó kicsinyített modellre és kulisszára volt szükség. Elkészítésük egy esztendőt vett igénybe. E segédeszközök nélkül a film ötször annyiba került volna. Így is elköltöttem félmillió dollárt, mielőtt a felvevőgép zümmögni kezdett volna.
Ekkor határozta el Hitler a Szovjetunió megtámadást. Bebizonyította tehát, hogy hatalmába kerítette a megállíthatatlan téboly. Az Egyesült Államok még nem lépett be a háborúba, de Angliában és Amerikában egyaránt nagy volt a megkönnyebbülés. (…)
Már a Diktátor forgatása közben is kaptam fenyegető leveleket, de most, hogy befejeztem a munkát, tömegével érkeztek. Némelyik azzal fenyegetett, hogy bűzbombát hajigálnak a terembe és szétlövik a vásznat, ha bárhol be merem mutatni a filmet. Mások azzal fenyegettek, hogy tüntetést szerveznek. Először arra gondoltam, hogy a rendőrséghez fordulok, de ennek a híre távol tarthatta volna a közönséget a mozitól.”