Várólistára tette 1
Kiemelt értékelések
Kifinomult lányok, speciális / idilli lányiskola, pátosz, rózsás hátterek, klasszikus zene – A sztereotip yuri művek fő összetevői. A Watashi no Yuri wa Oshigoto desu! egy szellemes, kreatív stílusparódiának indul. Rendkívül okos módon csavarja ki a felsorolt összetevőket, ahogy a címben is szerepel: Mesterségem címere a Yuri. A helyszínéül szolgáló kávézó lényege, hogy a felszolgálók Maria-sama ga miteru (2004–2004) stílusban csinálnak mindent: Mindegyik lány egy jól ismert személyiségtípus maszkját veszi fel, és kisebb jelenetekkel szórakoztatják a vevőket. Innentől kezdve nincs szükség semmilyen trükkre, instant görbetükör lesz az egész alaphelyzetből. Az esztétizált leszbikus kapcsolatok kizsákmányolása jelenik meg: A lányok (alkotók) szerepeket vesznek fel, színházat csinálnak a yuri műfajból a haszonszerzés céljából, kihasználva a vevők (nézők) önző igényeit, fétiseit. Jó, azért nem ilyen komoly a helyzet, nem egy kemény szatírára kell számítani, mint a Yuri Kuma Arashi, ez szimplán egy kreatív alapfelállás a komédiához (egyszerre tiszteleg és gúnyol). Egyébként a munkahely bizniszből, marketingből is jeles: Mekkora ötlet már ez az egyedi téma; a vevők sokkal könnyebben kapcsolódhatnak a kávézóhoz, mivel személytelen eladók helyett karakterekkel találkoznak, és haloványan egy történet is kirajzolódik előttük (természetesen, minél többet járnak oda, annál inkább). Az animében is látszik, hogy szinte kisebb idolokként kezelik őket: Saját fórummal rendelkezik a kávézó, ahol a törzsvendégek vagy érdeklődők kibeszélhetik a történéseket (mintha sorozatot néztek volna), a különleges eseményeket, kedvencet választhatnak stb.
A komédia másik felét a főhősnő adja: Ennek lényege, hogy Hime a saját életében is szerepet játszik – méghozzá ugyanazt, amit a kávézóban –, szintén a haszonszerzés céljából: Hogy ő legyen a középpont, megkönnyítse az életét, barátok, gazdag kani stb. Amikor az egyik munkatársán, Mitsukin nem működik a színjátéka, sőt haragot és elutasítást kap elismerés helyett, teljesen ledöbben. Kitartóan próbálkozik, hogy a fekete bárányt is „meghódítsa”, miközben mindketten színészkednek munka közben, ez vezet a komikus jelenetekhez.
Korrekt panelszerű szituációs komédiát vártam, ami erősen támaszkodik a nagyszerű koncepcióra, habár amellett épphogy csak fenntartja a cselekmény az érdeklődést. Csakhogy a Yuri wa Oshigoto nem is vígjáték. Ahogy a főszereplő karakterét lassan megismerjük, úgy leplezik le a műfajt. Azt várnánk, hogy Hime egy pökhendi, számító, gonosz karakter, aki lenézi a kedvelőit, az őt elutasító személyeket pedig inkább el akarná tüntetni a képből. De Hime nem egy sekélyes, két lábon járó vicc, aki a komédia fő eszközeként szolgál, hanem egy összetett karakter. Nem érti, hogy a tökéletes maszkja miért nem működik Mitsukin; és mi a reakciója? Nem akarja megutáltatni a környezetével a lányt, mivel az veszélyt jelent a töretlen népszerűségére, hanem még buzgóbban próbálkozik megszerettetni magát vele. Hime a legkevésbé sem rosszindulatú, nem alacsonyítja le azokat, akiket becsap, és nagyon is törődő, ha igazán kedvel valakit, egyszerűen a maszk miatt ritkán alakít ki szorosabb kapcsolatokat. Ő az a lány, akit rengetegen körülvettek, aki mindenkitől azt hallotta gyerekkorától kezdve, hogy mennyire szép és aranyos, ugyanakkor ennek a pozitív megkülönböztetésnek lesz a rabja. A valódi oldalát meg sem mutatja, komplexusává válik a népszerűséghajhászat. Ahogyan Hime árnyalt karakterré bontakozik, úgy lesz az animéből dráma. Jó vígjáték, kitűnő dráma.
Belső és interperszonális dráma. A Yuri wa Oshigoto lerántja a leplet a yuri történetekről, majd csinál maga is kettőt. Az anime első felében Hime és Mitsuki konfliktusa kerül a középpontba. Az analitikus szerkesztésnek hála lassan fény derül arra, hogy jóval több van Mitsuki elutasítása mögött egyszerű antipátiánál. Meglepően bonyolult a megjelenített kapcsolatdinamika, a történetmesélés eszközeit tűpontosan használja: nem lövi le túl hamar a probléma mozgatórugóját, hogy aztán földönkúszás, idegőrlő hempergés legyen az egészből (csomó közkedvelt dráma animével ellentétben); képes jól időzíteni a visszaemlékezéseket, belső monológokat, anélkül, hogy felborítaná a történetvezetés természetes egyensúlyát; nem kiszámítható, intelligens írás, magas EQ.
Érdekes, hogy Hime és Mitsuki kapcsolata a régi típusú yurira hajaz: Amikor még cenzúra volt; egy szóval sincs megnevezve a két lány közötti kapcsolat, csak annyi biztos, hogy erősen kötődnek egymáshoz; alig lehet eldönteni, hogy szerelem vagy eszményi barátság, így lehetőség van mindkét értelmezésre, ergo nem szórja a befogadóközönséget. Ezzel szemben a sorozat második felében, Kanoko drámája egyértelműen elveti ezt a megoldást. Szerelmi háromszög alakul ki, Kanokot féltékennyé teszi az eszményi yuri-kapcsolat, ugyanis ő elrejtett szerelmet táplál Hime iránt. Egy újszerű, hiteles szál a viszonzatlan szerelemről, amit tovább bonyolít a negyedik tag, Sumika, aki valójában csak próbálja megóvni a kávézót a lappangó konfliktustól.
Ha belegondolunk, már így is elég összetett, bonyolult alkotásról van szó. De még nem emeltem ki a központi motívumot: a színjátékot. Színjátékon alapszik a kávézó, a főhősnő megjátssza magát… és akkor is színészkedünk, amikor azt hisszük, hogy nem. Ennek oka, hogy amatőrök vagyunk. A lányok felszolgálók, nem képzett színészek, ezért elképesztően izgalmas volt látni, ahogy a valódi érzelmeik akarva-akaratlanul befurakodtak az alakításukba. Az apró gesztusok, arckifejezések, mozdulatok – a finom párhuzamok maszk és igaz való között. A színfalak mögött ugyanez történik. A mindennapok színdarabja: Tudatában vagyunk annak, hogy ez a valóság, ezért komolyan vesszük – ugyanolyanok leszünk, mint a történetbeli karakterek, akik nem tudják, hogy egy történetben szerepelnek, ezért veszik komolyan. Viszont ez a felfogás általában túlzó aggodalmaskodást okoz a következményektől való félelem miatt. Ezért színészkedünk a mindennapokban is, öntudatlanul. Elrejtünk dolgokat, elferdítünk dolgokat, rabjai vagyunk a vágyainknak / érzelmeinknek, nem tudjuk megértetni magunk, darabkákat mutatunk, maszkot hordunk. És ez így természetes és őszinte.
Tények és interpretáció, valóság és fikció ellentétéről a valóságban. Majdnem olyan szinten, mint az Arany Pálma-győztes Egy zuhanás anatómiája (2023)
