Kaleido Star (Kaleido Star 1.) (2003–2004) 90% 163★

Fantasztikus anime! Számtalanszor végignéztem már, azonban soha nem veszít a varázsából. Még felnőtt fejjel is ugyanúgy tudom élvezni, mint gyerekként. Lélegzetelállító látványt nyújt és a története sem mindennapi. Csakis ajnározni tudom. <3

Most úgy hirtelen nem is tudom, mit írjak, annyira sokat adott ez a sorozat. Úgy is mondhatnám, hogy felszabadította a lelkemet. :) Nagyon jól esett végignézni a Kaleido Star történeteit. Sora és Layla karaktere magával ragadó. Annyi bennük az emberség, csak mindketten máshogy mutatják ki. Minden szereplő ad valamit a nézőnek, amivel több lehet vagy jobb. Megnyit egy ajtót egy olyan világ felé, mely az álmunk eléréséhez vezet. Igen! Azokat sohasem szabad feladni. Még ha néha kemény is a küzdelem, ha tiszta szívvel csinálod, végül sikerrel jársz. :) Én ajánlom mindenkinek, mert valóban szívhez szóló, tanulságos és barátságos mese arról, hogy sose adjuk fel az álmainkat. Bármilyen mélységből képesek vagyunk visszatérni. Mindenki megtalálhatja a maga Főnixét. :)
Végre befejeztem blogbejegyzésemet. Hosszú lett és sokáig tartott, de én élveztem :)
https://angeslwords.blogspot.com/2019/05/kaleido-star.html spoiler

Az egyetlen anime,amit végig néztem és imádtam. Hiányzik ez is nagyon.:(

Nos, értékelésem elején leszögezném: Nem utálom az animéket, viszont rajongó sem vagyok. Életemben 5-10 animén kívül többet nem is láttam azok többsége is olyan, hogy a TV-ben 10 évvel ezelőtt el-elkaptam egy-egy részt és megállapítottam nem az én stílusom. Vagy háttérzajnak ment, amíg nem jött az, amit vártam.

Viszont, ez már régen is lekötötte a figyelmem. Emlékszem még annó Animax-en vártam az új részeket. Aztán hogy mi lett a sorsa, mármint végig néztem vagy félbehagytam, azt nem tudom, de inkább utóbbi.

Így most kedvet kaptam, hogy újra kezdjem. Kedves és aranyos kis történet, bár van benne pár wtf pillanat. De hát már miben nincs?

Az biztos, hogy úgy 30. rész körül már nagyon kezdett elegem lenni abból, hogy itt mindenki a saját sz-rját tartja a legnehezebbnek…. spoiler De akkor is, ez az egymásra licitálás, krva unalmas és gyerekes….

Aztán ott van Fantom, aki azért megérne egy külön kisregényt de inkább kihagyom. Mármint… Viccesnek vicces (az elején) és néha úgy érzem, Sora eltúlozva reagál dolgokra – bár, lehet csak azért érzem így, mert nem szoktam meg az animék világát, és ez a túlzott kiabálás, ugrabugra, miegyéb a megszokott reakció náluk… – de, mondjuk ki. Ez a lény egy pervez pedofi bácsika. Jó, nem derül ki a kora, de kétlem, hogy 20 éves és mégis kislányokra izgul meg kukkolja őket… Ez azért elég beteges…

Sora naivitása pedig idegesítő… Hogy tud azután is crusholni és imádni valakit, hogy az előtte tönkre akarta tenni nem csak az ő de az egész társulat életét?? MI A FENE? És nem azt mondom, hogy hiányzott belőle a szerelmi szál, mert nem bántam, hogy nem lógtak végig egymás szájában… De azért valami lehetett volna… spoiler És tényleg. Nem beszélünk semmiről? Ne már…Oké, látom, van három kiegészítő film – bár ebből csak kettőt fogok megnézni, mert a 3. nincs szinkronnal – szóval lehet ott lesz majd valami, de áááh…

De ezt a 3-4 ”hibát” leszámítva amúgy azt kell mondanom tényleg jól sikerült és szerintem az is élvezni fogja, aki nem anime rajongó. Azt kétlem, hogy túl hamar és/vagy túl sokszor újra fogom nézni, mert eléggé a valóságtól elrugaszkodott gondolkodású Sora (értsd: aki ennyire naiv mint ő azt eltiporják nem pedig győz) viszont az, hogy mennyire kitartó az becsülendő (bár, abba is bele lehet kötni, hogy észre kéne venni, mikor használják ki, kötekszenek vele és szivatják direkt)…

Újranézés vége.

A Kaleido színpad, amit a mű teremt, egy varázslatos hely. Azok közé tartozik, amik a legjobban megragadják az ember fantáziáját, nem hiába gyerekkori kedvence a sorozat annyi embernek, engem is beleértve. A koncepció zsenialitása, hogy egyszerre sport anime és a művésszé válás története. A sport animék/mangákra tipikusan jellemző tántoríthatatlan kitartáshoz, a kemény fizikai edzésekhez hozzácsapódik a művész megszállottsága, így a lelki megpróbáltatások is összetettebbek. További érdekessége, hogy a Glass no Kamen-hez hasonlóan a történeten belül jelen van a színházi rendezés. Az 1-26 részekben látjuk a legtöbbet a kész előadásokból, az alkotó kreativitása ezen a téren is megmutatkozik (a mozgó, lángoló hajó elképesztő). Az epizodikus karakterdrámák pedig azzal emelkednek ki, hogy egyrészt jóval szorosabban kapcsolódnak össze (mint általában), a „megoldásuk” után nem felejtődnek el, a szereplők végig hordozzák az útjukon; másrészt némelyik ilyen rész megállná a helyét kerek egész emberi drámaként is.

Az első felét az attrakció mellett a nemes egyszerűsége vitte a felső kategóriába (tehát kell egy kis természetes elfogultság hozzá). A második felében váltás történik. Nagyobbak a célok, a történetben megjelenik a sötétség, a hangulat árnyaltabb, izgalmasabb, komolyabbak a kérdések, ezzel együtt többet hibázik a mű. Többnyire apró, elnézhető dolgok ezek, May sérülése mellett viszont nem tudtam elmenni. És mégis el kell nézni neki. Általában nem / nem csak azért sorolok valamit a legjobbak közé, mert hibátlan. Az a legfontosabb, hogy legyen legalább egy olyan eleme, ami páratlanná teszi a minőségét; ami mellett jelentéktelennek tűnik minden hibája.
A páratlanságról: Az anime második felében nagyon fontos szerepet kap a rivalizálás, egyértelműen a legbriliánsabb „shoujo determination” művet követi, a Glass no Kamen-t. Ugyanaz a szenvedélyes nagyratörés, sorsszerű hajsza jelenik meg, de nem ér fel az elődhöz – ezt gondoltam. Aztán rájöttem, hogy hibás volt a nézőpontom, elsiklottam afelett, hogy Sora egyáltalán nem ezt akarta May színre lépésekor, csak a körülmények vitték bele. A válság időszak után (mikor Sora elutasítja May kihívását) pedig egyértelmű, hogy a Kaleido Star nemcsak nem követi a Glass no Kamen-t, még felesel is vele. Ahogy Sora efféle összecsapások, ranglétra nélkül akar sztárrá válni, úgy sorolom én is az alkotást a legjobbak közé, anélkül, hogy egy másikhoz hasonlítsam. Mert a saját útját járja.
Az elfogultságról: Az jutott eszembe, mikor Leon a kimerült, mégis mindenét beleadó Sorát nézi. Ekkor mondja, hogy olyan sután mozog, mégis, nem tudja levenni róla a szemét. Sorában is, így az animében is van valami elérhetetlen báj, valami hatalmas erő, ami megadásra késztet, és arra, hogy te is megvalosítsd a saját álmod.
Egy másik jelenetben Cathy mondja, mennyire rühellte azokat a „béküljünk ki, fogjunk össze mindannyian” embereket, de Sora teljesen távol áll ezektől a közhelyektől, ha megismeri az ember. A sorozat üzenetéről sem lehet úgy írni, hogy ne hasson közhelyesnek vagy túl egyszerűnek, nem is teszem. Látni kell, hogyan valósítja meg úgy a mondanivalóját, Satou Junichi művészetfelfogását, hogy a legmotiválóbb cucc legyen, ami valaha készült. Létezhet-e olyan színpad (műalkotás), ami tényleg mindenkinek szól? Filozófiai remekmű és ars poetica. Marad 10/10.

Ui.: Mindegyik opening/ending dalt imádom, de az 1. és a 3. ending valami egészen különleges, nekem átszínezik az egész élményt. Azok a képek, mikor Sora hintázik a trapézon, görkorizik, nézi az eget, szemét eltakarva fekszik a földön, az üres teremben ugrál…. a legnagyobb mood számomra.

Nem vagyok oda az efféle rajzfilmekért, de ez valamit nagyon megfogott bennem, többször is végignéztem a sorozatot anno, és még ma is nagy kedvem lenne hozzá – valószínűleg hamarosan újraélem vele a gyerek- és tinédzserkoromat :)

Nem tudom, honnan ez a nagy szerelem, de imádom.

Annyira, de annyira …. babás, olyan rózsaszín, a végletekig mézes-mázos, mégis eszméletlenül egyben van. Tíz csillag, piros szivecske. Soha nem gondoltam volna, hogy az én ízlésem mellett majd ezt mondom (az első évadot megnézve), de ez van: imádtam!

Ez az anime szó szerint a gyerekkoromat jelenti. Emlékszem még A+ volt a csatorna, mikor minden este 20.05kor leültem a TV elé, hogy elalvás előtt még megnézzek egy részt.
Emlékszem az izgalomra, a boldogságra, amit ez a sorozat kiváltott belőlem. Döbbenet, hogy egy majd' 20 éves anime úgy elvarázsol most felnőttként, mint akkor gyerekként. Egy csoda, egy álom.
Ha látok egy lányt, aki küzd az álmaiért, eszembe jut majd Sora.
Ha látok egy lányt, akinek a kisugárzása magára vonja a környezete figyelmét, eszembe jut majd Leyla.
Ha látok egy lányt, aki mindenkit megnevettet maga körül, eszembe jut majd Anna.
Ha látok egy lányt, aki hatalmas fantáziával fantasztikus történeteket talál ki, eszembe jut majd Mia.
Ha látok egy lányt,aki kicsit harsány, de végsősoron jószívű, eszembe jut majd May.
Ha látok egy srácot, aki tehetséges, de a tekintetében mindig szomorúság bújkál, eszembe jut majd Leon.

Ez az anime egyszerűen örökzöld, és örökké különleges helyet fog elfoglalni a szívemben. <3

Uramisten! Még akkor láttam mikor a TV-be ment nagy csodálattal néztem mindig,régi anime de örök kedvenc *-*

„Ahol az álom véget ér, ott kezdődik a valóság.”
:'( :'(
https://imgur.com/VExTZic
Nem akarom, hogy vége legyen. Jó… tudom. Van még 3 kiegészítő rész. De a történetnek akkor is vége van és nem láthatjuk tovább a történéseket. :'(
Csak ismételni tudom önmagam és igen, lehet, hogy elfogult vagyok mert a kedvenc animéim egyikéről van szó, ami dobogós helyen van… de akkor is: ZSENIÁLIS.
Az utolsó műsort, illetve az „Angyalok tánca” utáni jelenetet -szégyen, nem szégyen- konkrétan végig bőgtem.
Nem szoktak megszemélyesíteni egy anime karaktert spoiler, de én büszke vagyok arra, hogy Sora „barátja” lehetek és mindig mellettem van. A jóságot és a szeretetet ami benne él, kérdés nélkül átadja bárkinek, akinek szüksége van rá.
Nagyon fog hiányozni ez a lány. :'( :”) Illetve az egész anime történetestül, grafikástul, karakterestül, mindenestül. :')

Az 53. és 54.rész után:
Ismét vége… és ismét nagyon, de nagyon hiányozni fognak nekem mindannyian. Ezt a részt sem lehetett kibírni az elejtett könnycseppek nélkül, de nem is bánom. Régen én is olyan voltam mint Layla: Elfojtottam az érzelmeimet és nem mutattam ki senkinek. Semmilyen fajta érzelmet. Se örömöt… se szomorúságot. És ez lett a vesztem.
De Layla legalább időben felismerte a dolgot és teljesen feloldódott egy s más történés hatására. :')
„Helyet kellett csinálnom a mostani álmomnak… Az pedig… ITT áll előttem!” – Ken Robins 54. rész. :) Ez egy gyönyörű „vallomás” volt, még ha nem is erre a romantikus szálra ment rá, aki írta a szöveget.