Miután a világ romokban van egy halálos vírus miatt, melyet véletlenül szabadon engedtek egy titkos amerikai laboratóriumból és ezzel milliárdokat ölve meg az egész világon. A civilizáció megállt fejlődni és két túlélő táborra szakadt.
Kedvencelte 2
Várólistára tette 119
Kiemelt értékelések
E_W
Uhh oké. Most már tudom, melyik lesz a következő King könyv, amit elolvasok, akárhány ezer oldalas is.
Félig -meddig értetlenül állok az alacsony százalék előtt, mert aki hagyja, hogy beszippantsa, az igenis jól tud rajta „szórakozni". Már amennyire lehet King adaptációin… Habár elismerem, ez messze van a tökéletestől. Nem hozza el a várva várt katarzist, de ügyes próbálkozás. (Van egy olyan érzésem, hogy erről a könyv fog gondoskodni.)
Először, ami tetszett: A zenék (egyszer mintha a Dark sorozat főcím dala is felcsendült volna), az „egyből bele a közepébe" kezdés, valamint a vallás és a természetfeletti találkozása. Bőven van benne fantázia, viszont akadnak klissés elemek is.
Ami már annyira nem jött be: A szükségtelen időugrálasok (az elején alig tudtam követni), tovabbá nem mindegyik szereplő lett egyformán kidolgozva. Alexander Skarsgård-nak jól állt a gonosz szerep, de csak ritkán tudta megcsillogtatni a karaktere igazi jellemét, ellenben Harold színésze szerintem végig bravúrozott a szerepben.
Összességében lehetett volna kevésbé csapongó, és „mélyebb", ahogy már előttem megfogalmazták, de én pont az ilyen típusú világvégéket szeretem, ha lehet egyáltalán ezt mondani; ahol nem kellenek csámcsogó zombik, hogy felforgassák az túlélők világát, elég pár őrült, aki Istennek képzeli magát.
Szencsike
Stephen King Végítélet című könyve talán az egyetlen King-könyv, amit valóban szeretek, és szívesen olvasom. Már persze, amennyire egy ilyen típusú könyvet lehet, de ez az igazi kedvenc tőle. Láttam az 1994-es eredeti sorozatot is, ami egy igazán – a lehetőségekhez mérten – korrekt feldolgozás volt, sok kiváló színésszel. Na, meg itt van egy több mint ezer oldalas könyves eredeti…
Nagyon felemás a 2020-as sorozat, mert eleve egy nagyon vaskos alapból kell dolgozni, másrészt egy komplett sztárparádét vonultat fel a a sorozat.
Mint történet, amolyan „jut is, marad is” érzése van a nézőnek, hiszen adott kilenc, közel egy órás epizód (igaz pont az utolsó 3 rész lett kb. 50 perc), amibe azt gondolnánk, hogy szépen fel lehet építeni a sztorit, és a karaktereket. Ehhez képest a legelején az időugrások egyszerre tűnnek szükségtelennek, mint indokoltnak. Szükségtelenek, mert megbontják a sztori egységét, kiderül minden ez igaz, de minek. Lineárisan is el lehetett volna mesélni, úgy is izgalmas a sztori, ahogy Gikszer Kapitány (ezt sikerült elég realisztikusan ábrázolni) ledönti a világot és Abagail Anyát vagy Flagg-et választják az emberek. Az álomjelenetek sem voltak igazán erősek, félelmetesek vagy épp megnyugvást adóak, inkább csak „beállítottak” voltak. Talán egyedül Nadine nászéjszakája sikerült jól.
Ám lehet pont ez volt a cél, hogy „különbözzön” a ’94-es eredetitől. Néhány ritka pillanatban pedig valóban jól jöttek ki az időugrások, mert amolyan jóféle flashback hatásuk volt.
A karakterek nagyon döcögősre sikeredtek. Harold karaktere volt az, akit tényleg jól sikerült felépíteni, Owen Teague tekintetében ott volt az a bizonyos „őrület”, ami Haroldhoz kellet. A többiek, hiába a majd 50-60 perces epizódok, kaptunk egy felszínes karakterismertetést. Nagyon felszínesre sikeredett a bemutatásuk, mert amit kellett megtudtuk mindegyikükről, de vagy a gyengécske színészi játék vagy a forgatókönyv/rendezői utasítások hiányosságai miatt nem voltak igazán „emberiek”. Whoopi Goldberg nagyon nagy színésznő, de Abagial-hez túl művi volt, nem volt az az igazi „nagymama” típus, csak egy kedves, idős hölgy, aki tisztes távolból figyel és utasít mindenkit. Alex Skarsgard se volt egy rossz Flagg, de ő is inkább csak egy-egy jobb pillanatában ragadta meg Flagg karakterének a lényegét. A csodacsapat, Stu, Frannie, Larry, Glenn, Nick, Ray, Tom (őt nagyon megszerettem, csoda egy pofa volt), és a másik csapatból Nadine valahogy túl szárazak/sterilek voltak. Mindegyik színésznek/színésznőnek voltak jobb-rosszabb pillanatai, amikor mutattak is valamit, meg nem is, de valahogy „nem hittem” nekik igazán, hogy ők olyan esendőek lennének.
A sztori mindettől függetlenül összeállt, érthető volt minden (motivációk, személyiségek), de a mélység hiányzott igazán. Látszik, hogy átgondolták amit kellett, de valahogy a gyakorlatba mindezt nem sikerült megfelelően átültetni, főleg úgy, hogy Owen King is nagy szerepet vállalt a sorozat létrejöttében.
Amik jók voltak: a zenék, jó kis dalokat választottak be. CGI-mágia is korrekten sikerült, bár látszott, hogy „sima, tévés” költségvetésből dolgoztak.
Amolyan egyszernézős sorozat, rá lehet kattanni, ha kellően nyitott a néző, de a sok negatív kritikának is van alapja.
