Vállalati csalódások (2011) 62% 13★

Már megint egy félresikerült címfordítás! De mindegy különben, mert nem sikerült olyan jól a film – hiába a jó téma és a sok (elég jó) színész – mint amilyen lehetett volna, illetve hogy lényegesen rontson az összképen egy ilyen apróság. Például ha nem akarna ennyire igazságosztó lenni, esetleg. Egy esetben megbocsátható ez a nyegleség: ha a történet valós (még az is meglehet, a TGX mindenesetre létezik)

A 2008-as gazdasági válság után vagyunk. Egy cégmonstrum elkezdi a leépítést. Magasan képzett, magas beosztású és magas fizetésű, jó nagyarcú fószerek kapnak útilaput váratlanul. Egész érdekes, ahogy próbálják tartani a látszatot. Megkapaszkodni abba a megingathatatlanságba és legyőzhetetlenségbe, amit csak egy ilyen óriásvállalattal az ember háta mögött lehet összeszedni (mellesleg külön tréningek vannak erre, csakúgy mondom). Ez egy külön világ, külön jelrendszerrel (sőt koreográfiával), külön nyelvezettel …Vannak tanulságos részek, (és ne képzeljük, hogy ezek kizárólag ebben a világban érvényesek. Legfeljebb nem ennyire tömegesen)

Szóval a forgatókönyv szépen felsorolja a lehetséges kimeneteket: van, aki megpróbálja újrakezdeni, van, aki feladja, és van, aki kockáztat. És bízzál a családban, és a munka nemesít, … és még pár kötelező üzenetet … Ben Affleck azért igyekezhetett volna egy kicsit hitelesebb arcot vágni, amikor egy hozzá hasonló fazon háeres egyszerűen nem volt ott, amikor átrepült hozzá egy fél kontinenst. Nem arra a péntekre jegyezte elő, bocsi.

Maria Bello sorozat 7.

Az első perctől fogva nyilvánvaló volt, hogy utálni fogom a filmet (de mazochista vagyok és végigszenvedtem).
A kedves szereplőket sújtja a gazdasági válság minden rákfenéje. Főhősünket kipenderítik 12 év munkaviszony után az utcára. No de ugyanúgy a Porsche-jával száguldozik és ugyanúgy az 500 nm-es luxusvillájában él. És akkor most együtt kéne vele éreznem, hogy de szar neki? Meg jaj, micsoda létbizonytalanság, bühühü. Cicababa asszonyság meg ott ül a halom csekk felett és játssza a pénzügyminisztert, hogy havonta 600 dollárba kerül a kaja és a ház takaríttatása (mert ugye hiába háztartásbeli, kell a bejárónő). A dráma csúcsa egyértelműen az a jelenet volt, amikor a gyerkőc el akarja vitetni magát valahová autóval (tömegközlekedés nyilván szóba se jöhet), apuci meg rámordul, hogy inkább Xboxozzon, vagy playstationözzön, vagy guitar hero-zon. Gyerek dühöngve felrohan 2 emeletet a lakásban… Apuka el van képedve, hát ennek meg mi baja?! Anyuci lekonyuló szájjal közli, hogy eladta az xboxot, „mert nem engedhetjük meg magunknak”. Mivan?! Xboxot etetni kell, vagy mi a tök? Közben apuci körül ott van 3 különböző cardio és 5 anaerob gép a pincében. Egyenként minimum fél milla értékben… Áh, gazdasági világválság, köszönjük Amerika!
Az egészet Costner miatt szenvedtem végig (szidtam közben, mint a bokrot!). Azon agyaltam, hogy vállalhatott szerepet egy ilyen szarban. Elolvashatta a scriptet, ó, ács lehetek újra? Megszívathatom Afflecket? Vállalom! Ingyé’ is. Hát kösz… én fizettem volna, hogy kimaradjon belőle.