Utoya, július 22. (2018) 77% 51★

A történet borzasztó, amit az operatőri munkának köszönhetően olyan közel tudtak hozni, hogy a nézőként is felment a pulzusom. Mindaddig, míg tőlünk távol történnek ilyen borzalmak, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez velünk nem történhet meg. Ilyenkor is tudatosul, hogy ez bárhol előfordulhat, és pont ugyanennyire tehetetlenek lennénk mindannyian.

Húsba-, lélekbevágó, retinába égő élmény, amit elősegít egy olyan zsigeri operatőri megvalósítás, hogy minden puskadörrenésnél az ember torkában dobogjon a szíve és beleállítsa villámcsapás erejével újra és újra a feszültséget.

Nagyon érdekel Greengrass verziója is, és bár igaz hogy az más megközelítésű lesz, de ezt a maximális emberközeli élményt nem hiszem hogy felül tudja múlni.

Lassan indul be, de ez érthető, de utána szinte végig rettegi az ember a filmet. Úgy játszanak képekkel, a hangokkal hogy akkor is ideges vagy mikor épp nem történik semmi, vagy csak épp nem látod. Általában nem szeretem a kézi kamerás felvételeket, mert olcsónak hat és idegesít, ahogy össze visszarángatják a kamerát, de itt működik. Nagyon működik. Olyan mintha ott lennél, a kamerával látnál, melletted lennének a rémülten bujkáló gyerekek. Nincs sok idő és hely a jellemek bemutatására, de Kaja még így is egy remek főszereplő. Nagyon jól átadják, hogy mennyire empatikus, törődik másokkal, és felelősség teljes. Nem hősködik, de még is elképesztően bátor, ahogy segít a társain és próbálja megtalálni a testvérét. A film egyszer sem hat művinek, nincs benne fölösleges sallang, úgy tud nyomasztó dráma lenni, hogy közben végig hiteles és szuper realista marad. Nagyon tetszett, hogy az elkövetőt egyszer sem mutatják rendesen, midig csak sejtetik vagy csak a sziluettjét látjuk, pont, mint a táborozók. Nem mernek ránézni, ami inkább ösztönös, mint tudatos cselekvés, és ezzel a módszerrel is jól átragasztják a rettegést a nézőkre a készítők. Mikor kicsit leül a cselekmény, akkor sem lesz unalmas, hanem van idő azon merengeni, hogy vajon meddig tart ez még? Miért nem jön segíteni senki? Érzeni és látni is mennyire tehetetlen helyzetben vannak a túlélők, és ilyenekkor a nézőben is felmerülhet, hogy ő vajon mit tenne egy ilyen helyzetben. Bujkálni, menekülne, egyedül, vagy csoportosan. Segítenél-e másoknak? Persze, azt reméljük, hogy igen, de ezt egészen addig nem lehet tudni, amíg a helyzet elő nem áll. A befejezés sem kímél, nem ad megnyugvást. Ennek a valóságban sem happy end a vége, és ezt a film is leszögezi, hogy itt nincs semmilyen mentsvár, nincs semmi, amitől jobban érezhetnéd magad. Az igazi gyomrost a film végén kiírt feliratok adják: „Az Utoya szigetét ért támadás 72 percen át tartott. 77 ember meghalt, 99-en súlyosan megsérültek, több mint 300-an pedig komoly pszichés traumát szenvedtek.”

Biztos nem illik ilyet írni, de nekem ez súlytalan volt. A végével meg fel is bosszantottak spoiler Ha igaz történethez nyúlnak, akkor legyen már annyi tisztelet az alkotókban, hogy nem löknek be egy fals karaktert amerikai jellemet ráhúzva.

Sokkoló. Nyilván az elején főleg az adja a feszültséget, ami hasonló filmeknél (pl.: Elefánt) is ugyanígy működik, vagyis hogy előre tudjuk, hogy mi fog történni a szereplőkkel ellentétben, és ez belő egy olyan alapszintet, ami a film első húsz-akárhány percét szinte szétfeszíti. Persze az szépen megkomponált, lebegős, steadycames beállítások helyett itt a dokumentumfilmes, kézikamerás formával dolgoznak, ahogy itt az értékelések közt ezt más is már kiemelte.
Az elején az önreflektivnek szánt kiszólás is érdekes módon inkább beránt, mint elidegenít. És persze sokkoló az egész, hogy mindez valóban megtörtént.