Trespass (1992) 68% 13★

Úgy emlékeztem, ez egy ijesztően kemény és nyugtalanítóan erőszakos akció-thriller, és ehhez képest némileg csalódást okozott nekem az újranézés: mint amikor leülsz egy 18 karikás film elé, és végül rájössz, hogy elment volna az 16-ossal is. Ettől eltekintve továbbra sem tűnik rossz mozinak a Trespass, és számos érdekes, kísérletező, jövőbe mutató elemmel is rendelkezik.

Bár Walter Hill filmjei mindig is kellőképpen mocskosak, földhöz ragadtak voltak, a Trespass a maga már-már kamaradrámájával érezhetően más húrokat akar pengetni, mint a korszak továbbra is egyre látványosabb, hangosabb, nagyobb és több robbanással, trükkfelvétellel operáló zsánerfilmjei. Technikai szempontból a legérdekesebb húzása talán az, hogy egy tényleg kellőképpen szűk térben és idősávban kipattintott konfliktust kellőképpen látványosan mutat nekünk be, és ebben ténylegesen remekel: gyakorlatilag egy kis maréknyi színészt látunk egy gyártelepen, mindössze néhány óra cselekményét, különösebb cifrázások nélkül. A hangulatot és a feszültséget az szítja, aminek kell: dramaturgia, a karakterek közötti interakciók, jellemfejlődések és torzulások. A történet alapja elvi síkon A Sierra Madre kincse, de a két történet konkrétumaiban annyira hasonlít egymásra, mint a gyík-, meg a strucctojás, és tényleg érzi az ember, hogy a belső lényeg, a fehérje és a sárgája tényleg ugyanaz… Halkan, és nyilván a semmibe, de jelezném: így kell remake-et és feldolgozást csinálni, erre jó lenne néha emlékeztetni Hollywoodot.
Kimondottan érdekes felfedezni, hogy Hill mintha kísérletezne a found footage műfajával: különösebb funkciója nincs a dolognak, mégis visszatérő motívum, hogy az egyik szereplő kamerával követi az eseményeket (pont mint a found footage filmek hősei, ha kell, ha nem…), mi pedig ezen keresztül követjük a fejleményeket. Valószínűleg Hill is érezte azonban, hogy ez az érdekes új nézőpont nem működik, illetve teljesen logikátlan is, ezért abszolút nem használja túl a „videós embert” – de annyira azért igen, hogy mi felfigyeljünk rá.
A másik nagy érdekesség William Sadler szerepeltetése: a rendező mintha direkt építene arra, hogy más produkciókban jellemzően rosszarcú, negatív karaktereket helyezzen el a jó, avagy a néző által jobbnak vélt oldalon, ezzel színezve a konfliktus jellegét, bemutatva a dolgok kétarcúságát. Az akciója jól sül el: Sadler csodálatosan nyugtalanító, Paxton meg minden jóindulata ellenére csodálatosan inkompetens, így nem lehet nem szimpatizálni, de legalábbis nyitott, befogadó attitűddel, érzelmekkel viszonyulni a feka bandatagokhoz – ahol meg Ice-T és Ice Cube hivatottak mocskos szájú bűnöző létükre érthetővé, motivációjukban kiismerhetővé tenni a karaktereket.
A dolog hátulütője, hogy miközben kísérleti szinten lenyűgöző a Trespass hangulata és egyedisége, mégsem üt eléggé. Lehetne ez az egész még őrültebb, elborultabb, gátlástalanabb, talán csavarni kellett volna még egy kicsit a forgatókönyvön, beletenni még több veszélyes karakterdinamikát, de főleg emlékezetes jelenetet – olyanokat, mint amikor Mázlis spoiler.

Nem tudok rá rosszat mondani, egyszerűen csak hiányzott a katarzis, a kétségbeesettség, az eksztázis, az elszántság még nyersebb és egyenesebb ábrázolása. Az a bizonyos plusz 2 év a korhatár-besorolásból…

Bíztam benne, hogy kicsit több tűzoltós rész lesz benne, de ennyi erővel akár ácsok is lehettek volna a főszereplők… Ami a banda másik felét illeti (gengszterek) tökéletesen adták a 90-es években megszokott motherf#@~ˇszöveget. Kb. egy értelmes mondatuk sem volt. Amit hiányoltam, az a humor – egész pontosabban az ilyen „hirtelen meggazdagszik két szerencsétlen” témájú filmekbe annak idején mindig belepakoltak valami könnyedséget. Hát itt nem. Sőt a végére elég elfajzott lett mindenki. Persze a végepoén azért nem maradt el.

Szórakoztató darab a ’90-es évek elejéről, melynek forgatókönyvéért az a Bob Gale és Robert Zemeczkis a felelős, akiknek a Vissza a jövőbe trilógiát is köszönhetjük. A történet egyébként semmi extrát nem tartogat, viszont vannak ütős dumák, humoros helyzetek, olykor a feszültséget is sikerül jól adagolnia. Na meg persze az akció sem hiányozhat, és hát Walter Hill rendezte a filmet, szóval minden egyes puskalövés egy ágyú eldördülésével ér fel. A magyar szinkron úgy hiszem kiváló lett, kellően trágár, a színészek pedig jól elkapták a karaktereket.
Vannak persze negatívumok is, mint például Ice Cube ripacskodása (szívem szerint néha én vertem volna be a képét), a szereplők olykor elég idiótán viselkednek, illetve a sztori olykor-olykor leül.
Másfél órára azonban tényleg leköti az embert, a végén pedig én jót röhögtem. Ma is el kellene pár ehhez hasonló akció-szösszenet.