The Keeping Room (2015) 73% 8★

Maga az alapötlet már nagyon kreatív, ahogy nőket állít a középpontba: polgárháborús filmeknél ez szerintem viszonylag ritka.
Nem mondom, hogy élveztem, mert helyenként elég megrázó élményt nyújtott, mindenesetre örülök, hogy megnéztem.

Az a bajom, hogyha valamit úgy reklámoznak, hogy feminista meg női meg hasonlók, akkor én azt valahogy mindig fenntartásokkal kezdem el kezelni. Különösen akkor, ha teszik ezt egy addig kifejezetten férfias műfajban. Ettől ugyanis az az érzésem támad, hogy nem azért készült a film, mert valakinek tényleg sikerült megálmodnia egy jó női karaktert ebbe a világba, hanem azért, mert ha a rendező/színész/bárki/akárki ma díjat akar kapni, akkor annak olyan PC-nek kell lennie, hogy a fal adja a másikat. És az esetek többségében a félelmem be is igazolódik sajnos, mert egyáltalán nem látok erős, példakép értékű nőt, csak egy bábut, akire ráerőszakolnak egy hűdevagányésokosisvagyokegyszerre szerepet, köréírnak egy muszáj drámát és mellébiggyesztenek egy csomó kellékszereplőt. Pedig én továbbra is állítom, hogy régen is lehetett és ma is lehetne tényleg jó nőt írni úgy is, hogy a történet nem megy a muszáj rovására és a férfiakból sem csinálnak Tunyacsápokat.
Na így indultam neki ennek a filmnek is: kell egy női western, hát tegyünk próbát. És azt kell mondjam, kellemesen csalódtam. Először is van egy kőkemény és vérprofi nyitójelenet, ami egyetlen szó elhangzása nélkül csodás gyomorgörccsel ajándékozza meg az embert. Remekül megalapozza a hangulatot, milyen is az élet Délen a háború végnapjaiban az otthon maradt asszonyoknak.
Aztán jön egy viszonylag hosszabb szakasz, amit van aki unalmasnak hív, én (aki a 70-es évek katasztrófafilmjein edződött) lassú karakter bemutatásnak. Itt ismerjük meg Louise-t, aki tökéletesen hozza az elkényeztetett kamasz déli úrilányt, aki a felszabadítás után nem képes feldolgozni, hogy egyenrangúként tekintsen egykori cselédjükre és részt vegyen önmaga ellátásában. Ott van a cseléd, aki elvileg már nem az, de azért kicsit mégis és ezt tökéletesen mutatja be a két nővér hozzá fűződő viszonya. Majd itt van Augusta, az idősebbik testvér, aki kénytelen egyszerre családfő, nővér és anya is lenni és akire azt kell mondjam végre valakinek sikerült írnia egy igazi nőt. Nem szuperhős, és nem is anyámasszonykatonája. Egyszerűen csak ember. Fél, remél, hibázik. Ugyanakkor gondolkodik és próbálja a helyzetekből kihozni a legjobbat legyen az a mindennapi betevőért vagy a túlélésért folytatott harc. Látszik rajta, hogy semmivel sem könnyebb neki sem mint drámaian virnyákoló vagy éppen harciasan csápoló társainak, ugyanakkor képes felülemelkedni a nehézségeken és tenni amit kell. És így csöppenünk bele az izolációs thrillerbe átcsapó lezárásba, aminek egyedüli hibájaként azt tudom felróni, hogy túl hamar véget ért. Egyszerűen nem hagytak elég játékidőt, hogy kellő ideig izgulhassunk a sorsokért.
És akkor muszáj megemlítenem néhány szóban a férfiakat is. Kyle Soller egy igazi mocsok jenkit alakít, akit az első perctől lehet tiszta szívből gyűlölni, de annyira, hogy az ember lánya igazából csak a kivégzési módok közt válogat, lehetőleg a hosszú és fájdalmas fajtából.Sam Worthington már nehezebb eset, mert ő ugyan jól játsszotta a szerepét, de pont ezért szívesebben néztem volna inkább egy szimpatikus déli fiatalemberként. Egyébként az ő karaktere a szűk korlátok közt szerencsére egy fokkal árnyaltabbra sikerült.
És akkor ott az egésznek a józanító pofonszerű zárás, miszerint spoiler Aztán majd meglátjuk, sikerül-e…