Tár (2022) 77% 92★

Hú, hát nem is tudom, két és fél órás film, két részletben néztem meg, nem volt egyszerre ennyi időm, pedig, próbálom behozni az Oscar filmeket (ez mondjuk pont nem lett az). Komolyzene. Szeretem a komolyzenét, hallgatom is, valamennyit tanultam is zeneművészet órán, inkább passiókat stb., de, igazából a karmesterről, mint irányító, hatalommal bíró emberről szól a film. Olvastam róla, hogy metoo, meg abúzus, én, nem ezt néztem, nem ezt láttam, vagy nem ezt akartam látni. Mint embert néztem Lydia Tár ( Cate Blanchett ) életét, személyiségét, reakcióit, agresszív és, hát igen, öntelt, gonosz megnyilvánulásait. Még sosem gondolkodtam azon, hogy egy karmester mivel rendelkezik, mi megy a komolyzene berkein belül. Szóval, a hatalmi játszmát figyeltem. Van ilyen. A film nagyon lassan adagol, gondolom, ezért is ilyen hosszú, lappang, bekúszik a fejünkbe, zavart okoz, ki ez a nő, mit is gondoljunk róla, mennyi idő, mire meglátjuk, belátjuk, kimondjuk, hogy nem jó ember. Mondunk-e ilyet bárkire is? Mi kell hozzá? Mire kimondjuk, pereg a film, megy a történet, helyzetek jönnek. Az utolsó , nekem fél óra, meghatározó. Akkor én is úgy gondoltam, mint mások is írják, hogy, na, most kéne újranézni. Nem nyert Oscart, én nem bánom. Hátha, így többen megnézik.

Így, hogy elolvastam két cikket a filmről, azt mondom, hogy ez egy nagyon jó film, de, hogy ebből nekem semmi nem jött át, az is biztos. :D Ja de, Cate Blanchett csodálatos, dehát ehhez forgatókönyv sem kell.
Mint már oly sokan előttem, én is arra jutottam, hogy még egyszer meg kell néznem ezt a filmet, hogy belelássam azt, amit bele akarnak velem láttatni. És itt merül föl a kérdés, hogy valóban benne van az, amit nagy filmkritikusok írnak, vagy csak ez volt a terv?
Én nem ilyen filmre számítottam. Arra számítottam, hogy ez egy nagy volumenű, hatásvadász jelenetekkel teletűzdelt életrajzi film lesz nagy koncertjelenetekkel, ehhez képest szinte verbális tartalomra épül az egész film. Nagyon figyelni kell / kellett volna a részletekre, az elhangzottakra, esetleges testbeszédre, díszletre, mert minden beszédes, de én nem így kezdtem el nézni ezt a filmet. Mondjuk, ami egy idő után szembetűnő volt számomra, az a főhős lakása, ami sok mindent csak épp melegséget nem árasztott, viszont az, hogy Tár szexuális ragadozó lett volna, nekem továbbra se jön le. A rendező állítólag nagyon merészen boncolgat tabu témákat a filmben más nézőpontokból, de szerintem ezt koránt sem teszi olyan merészen, mert ha így tette volna, akkor nem utólag kellett volna szembesülnöm velük. Értem én, hogy nem akart szájbarágós lenni, meg ne is legyen, de nekem az nem merész, ami észre sem vehető. Hangsúlyozom, biztos meg kell néznem még egyszer ezt a filmet úgy, hogy jobban figyelek…..de úgy nézki, hogy rajtam kívül mindenki másnak is. Vajon ez így jó?

Cate Blanchett zseniálisat alkot a filmben.
Kicsit olyan se eleje se vége, de nem is in medias res teljesen.
Csak azoknak ajánlom akik nem riadnak vissza a lassú már már vontatott filmektől.
Talán egyszer még újranézem.
Nagyon erősen ajánlott egy jó hangtechnika a filmhez, de legalább egy decens fejhallgató, valami csodát műveltek a film hangjával (a film elején még kb mono a hang, majd később ahogy haladunk egyre inkább kiszélesedik a hangszínpad).
Maga a történet nem egy nagy durranás, nem rágja az ember szájába. Lekötött a maga 2 óra 38 percével.
Érdekes, hogy endcredittel nyit a film, még nem nagyon találkoztam ilyennel.

Utólag láttam csak, hogy ez annak a Todd Field-nek a munkája, akitől az Apró titkokat imádtam és azóta nem is dirigált mást. Emiatt és a kiugró visszajelzések végett érdekelt leginkább ez a film, viszont sajnos sokkalta többet reméltem, mint amit végül kaptam.
Már a nyitójelenet enyhén zavarba hozott a vége stáblistás kezdéssel, ám az azt követő hosszas beszélgetés Lydia-val felettébb figyelem felkeltőre sikerült és az első 40-50 percig fenn is tartotta ezt. Azonban ahogy telt az idő egyre jobban vesztett el a darab.
Kezdeném azzal, hogy alapvetően nagyon bírom, ha egy film nem siet sehova. Ellenben, ha azt érzem, hogy csak ad hoc jelleggel vannak egymás mellé pakolva a jelenetek, amik a karakterekhez, az érzésekhez, az üzenethez alig vagy egyáltalán nem adnak hozzá érdemi tartalmat, akkor azzal sajnos nem tudok mit kezdeni. Lydia lényéhez egyszerűen nem tudtam közel kerülni, nem jött át az ív a személyiség változásában, mert tömve volt töltelékrészekkel a film nagy része, ami okán viccen kívül egy teljes órát el el lehetett volna hagyni. Talán egyedül a szomszéddal való viszonyában volt annyi kraft, amit magaménak tudtam. Ott átjött a dráma, meg ahogy lereagálja a rokonait a harmonikával frappáns húzás volt, de a párjával, a kislánnyal vagy a zenei brigád egyes tagjaival való kapcsolata elvétve volt csak számomra érdekfeszítő, vagy alig hoztak ki belőle valamit.
Nem egyszer elhangzik a filmben olyasmi, hogy a zenével hangsúlyosabban ki lehet fejezni érzéseket. Ez egy kiváló és értékes gondolat, amivel akár kompenzálhatott volna is a mű, viszont ezekből irtó kevés van. Talán egy próbára vagy előadásra mondanám, hogy egyetlen percnél is tovább tart, a többi még addig se, pedig érződik benne némi energia, érzelmi közlésmód. Pont ezeket a részeket nem kellett volna ennyire megvágni, mert mire belelendültem volna, már ki is dobott magából. Hol tobzódik a film az elvágott, felesleges apró jelenetekben, máskor meg túlnyomó részt el vannak húzva sehova se tartó dialógok, ennek okán a film cancel culture jelenségével foglalkozó témáját ímmel-ámmal véltem felfedezni.
Néha bedobnak álomképeket, megemlítik egyszer Hildur Guðnadóttir-t (akit amúgy a Chernobyl és a Joker után rohadtul bírok), de itt mivel, hogy effektíve szinte nincs is zenei aláfestés ő se tudott hozzáadni. Még hogy ha a címszereplővel nem is tudtam együtt rezonálni, azt megadom, hogy Cate Blanchett valóban kimagaslót játszik, a fényképezés szintén igényes, de ezzel együtt is nagyon komoly csalódás számomra a film. :(
Személy szerint ilyenkor is örülök annak, hogy van a filmiparban egy olyan szerzői filmes, mint Damien Chazelle, mert most hirtelen belegondoltam vajon ő mit hozott volna ki ebből a témakörből. Beleremegtem egy pillanatra.

A filmet hat Oscar-díjra jelölték, és valamennyit meg is érdemelné. A Tár egy nagyon fontos film az utóbbi évtizedek társadalmi jelenségeiről, a hatalmi játszmákról és a művészet jövőjéről. Todd Field nem akarja megmondani, merre visz ez minket, vagy hogy jó-e vagy rossz-e a cancel culture. Azt akarja, hogy gondolkodjunk el erről mi.

Bővebben: https://www.roboraptor.hu/2023/03/02/tar-film-kritika/

Cate Blanchett – nélküle lehet nem is érne semmit, de ez a nő még mindig ott van a szeren. A Tár nem egy szuperizgalmas, élménydús, hangos film, mégsem engedi a figyelmedet lankadni. Nem lesz az év filmje számomra, és nem is akarom újra nézni, ettől függetlenül tetszett, és kár lett volna kihagyni. Nagyon különleges és egyedi film.

Nagyon érdekes film. Kezdem az evidenciával, hogy Cate Blanchett páratlan, fantasztikus, nincsenek szavak rá.
A film maga elég lassú, nincsenek óriási jelenetek, nincs katarzis, de valahogy a bőröd alá kúszik, nehezen lehet elengedni. Rám nagy hatást gyakorolt az, hogy az eszemmel tudom, hogy mit kellene éreznem Lydia Tárral kapcsolatban, de nem azt éreztem a film alatt, ami erőteljes kognitív disszonanciát okozott.
Elég rendhagyó módon indul, ami nem is különösebben érdekes, de én ekkor elkezdtem figyelni a moziban az embereket, ahogy mindenki elkezdett feszengeni, találgatni, ami viszont nagyon izgalmas volt.

Hihetetlenül lassan csordogáló film, ami nálam nem érte el a várt eredményt. Általában vagy megnézek egy filmet, vagy rettenetesen ritkán otthagyom és soha többet nem nyúlok hozzá. A TÁR volt azonban az első olyan alkotás, amit fébehagytam és pár órával később folytattam. Pont ez a vontatottsága volt az, ami nagyon levett a film értékéből nálam. Alapvetően szeretem a komolyzenét és ritkán ugyan, de szoktam is hallgatni. De ez a sztori olyan bitang lassú, hogy az már fáj. Persze értem én, hogy miről szól a film, mi köré építették fel, de ez számomra elképesztően kevés. Idővel minden részletét el fogom majd felejteni, mert annyira nem volt maradandó élmény.

Che vuoi?