T2: Trainspotting (Trainspotting 2.) (2017) 74% 173★

Nem mondom, hogy a Trainspotting iránti rajongásom egyidős a filmmel, mert 96-ban még egy egész kicsit túl fiatal voltam, úgyhogy csak 99-ben láttam először, azóta viszont megszámlálhatatlan alkalommal. Eddig úgy tapasztaltam, hogy a Trainspotting nem olyan film, ami elavul, viszont – naná – kíváncsi voltam, mi lett a szereplőkkel 20 év alatt (meg hogy velem mi lett 18 év alatt).

Ahogy az várható volt, a film hatalmas nosztalgia-trip. Jó, hát ez olyan sötét és elcseszett és beteg humorú nosztalgia (eszméletlenül cool zenékkel aláfestve), mert a 96-os edinburghi élet(mód) azért nem olyasmi, amit olyan nagyon visszasírna az ember. Nosztalgia azért mégis – a szereplőknek és a nézőknek is. A szereplőknek, ahogy véletlenül vagy direkt újra pont azokra a helyekre és pont hasonló helyzetekbe keverednek, mint 20 éve, és egy-egy utcasarkon befordulva vagy egy különlegesen undorító vécét megpillantva hirtelen gondolatban újraélik azt, ami egykor volt. És a nézőknek is, mert hát na, kultfilm, meg minden, és a T1 ikonikus jeleneteit a T2 kontextusában, esetleg modernizált verzióban látni újra, az olyan érzés, mintha a saját fiatalkorom darabjait látnám újra. Mintha a T1 nemcsak egy film lenne, hanem velem történt volna. Intenzív élmény, na.

Hogy milyen a film, ha leszámítjuk a nosztalgia-faktort (bár azt úgysem lehet leszámítani – nemcsak a személyes kötődések és emlékek miatt, hanem mert a film eleve a nosztalgiáról szól, arra játszik rá, bármennyire ironikusan is) – szóval na, ha mégis megpróbálom leszámítani a nosztalgia-faktort, akkor arra jutok, hogy a T2 úgy is eléggé jó. És azt hiszem, a T1 ismerete nélkül is értelmezhető és élvezhető (valamennyire), de azért mindenképp jobb előtte megnézni (vagy gyorsan újranézni) a T1-et, mert a T2 hatása nagyrészt a közös emlékeken alapul.

És mint mindenféle emlékidézés, a T2 nagyon durva érzelmi hullámvasút tud lenni. Ezt érdekes volt a moziban is megfigyelni, hogyan változott a terem atmoszférája menet közben – a film kezdetén kb. olyan hangulat uralkodott, mintha valami rég várt családi találkozóra érkeztünk volna, ahol mindenki eleve tisztában van mindenki más hátterével és furcsaságaival, ahol mindenki ismeri a többiek jó és rossz oldalát, a szokásait és a humorát. Ebbe a filmbe beleérkezni a T1-et ismerve valahogy nagyon kényelmes. Ismerős világ, pont olyan, amilyen természetes módon létrejöhetett abból, amilyen 20 éve volt. És mivel ismerős, könnyű benne ismét otthon érezni magunkat – könnyen jön a nevetés, könnyen idéződnek fel a régi mulatságos/kínos/szánalmas történetek.

Aztán valahol menet közben megváltozik a hangulat.
Amikor a bevezető mókázás után fokozatosan rájövünk (ismét: szereplők és nézők egyaránt), hogy mondjuk Begbie még most is egy pszichopata állat, és hogy eleve – már 20 évvel ezelőtt se volt vicces, ha az ember a haverjának mondhatott egy Begbie-féle fazont.
Amikor a viszontlátás okozta első nagy érzelmi hullám csillapodik, és a kötelező, osztálytalálkozós jellegű bullshit-duma (mit értem el az életben és mennyire csudisikeres vagyok) végére érve kiderül, hogy igazából mi a helyzet, és már nemcsak a mulatságos/kínos/szánalmasra emlékszünk, hanem a mérhetetlenül szomorúra és tragikusra is.
Amikor felidézed baromi cinikus és agyas fiatal énedet, azt, hogyan űztél gúnyt a „válaszd az életet!”-dumából, mert elég okos voltál ahhoz, hogy lásd az agymosást az életigenlő szlogenek mögött – ám közben rájössz, hogy amit te csináltál, az sem jobb – hogy nincs már jobb és jó választás, egyáltalán. (A Válaszd az életet!-monológ mai verziója is igen erős, simán a film csúcspontja számomra.)

Szóval végül elég felkavaró lesz ez az egész – ez a bepillantás abba, ki hova jutott. (Ismét: szereplők és nézők egyaránt.) Mert változik ugyan a világ, és változnak a drogok és a zenék és a férfiak és nők, de logikusan változnak, a lényeget tekintve meg egyáltalán nem is. Lehetsz te 20 éve tiszta ex-junkie, akkor is csak egyre azon fogsz gondolkodni, mi a franccal töltsd ki az életedet.

Nosztalgia. Nosztalgiából élünk, mások a mi nosztalgiánkból élnek, dagad a nosztalgiaipar, soha jobban, mint manapság.
A kérdés, hogy mit kezdünk a saját nosztalgiánkkal. Dédelgetjük, nevelgetjük? Kinyírjuk kegyetlenül? Álruhákat pakolunk rá, hogy a végén ne is legyen felismerhető? Egyensúlyozunk rajta, mint egy libikókán? Belefulladunk? A szemünk sarkából nézzük, úgy teszünk, mintha ott se lenne, de azért végig a tudatában vagyunk a jelenlétének?
Könyörtelenül szembenézünk vele, és átfordítjuk valami termékenybe, a destruktív oldalát szigorúan lezárva?

Írunk belőle egy könyvet? Csinálunk belőle egy filmet? Megnézzük a filmet, amit mások csinálnak róla?

Hát, ha az a film jó, miért is ne. És ez a film jó.

Ahhoz képest, hogy miről is szól a film eléggé tűrhető. Részben tetszett, részben nem kicsit még untam is, és azt vártam mikor alszom el rajta, de nem jött össze. Ewan McGregor-on kívül egyik színész sem nyerte el a tetszésem. De a zenék tetszettek, a történet már kevésbé.

Sajnálom, de nem tudok elvonatkoztatni az első résztől. Sőt, ami azt illeti, annyi benne az utalás az első részre, hogy úgy kellett volna nekikezdenem a T2-nek, hogy azt megnézem. Ismét, pedig szinte minden fontosabb percére emlékszem – ugyanis azon nőttem fel. Szégyen volna „kult” felirattal illetni, mindazonáltal a kult értelmezése alaposan ráillik az első részre. Van aki számára elrettentő példa; van aki számára egy zűrös vígjáték volt, de valahogy mindannyian feldolgoztuk és magunkévá tettük, kikerülhetetlen volt.
A mostani sótlan, ezáltal íztelen – mi sem bizonyítja jobban e tényt, minthogy háromszor álltam neki végignézni. Elhamardoltan pedig, valljuk be, még rosszabb az élmény.
Nem jó film. Boyle rendezése is csak árnyéka a sajátjának, Rentonból sem árad az a pofátlanság, mint anno, pedig nagyon rágyúrtak, mégsem sikerül ezt a feladatot McGregornak megugrani. Ahogy Johnny Lee Miller is rettentő módon megkomolyodott és felnőtt, és hiába próbálnak vele kokós laza gyereket játszatni, ha maga a színész teljesen másként fogalmazza meg, alkalmazza a szerepet önmagán: nem sikerült, lássuk már be.
Erőletett poénok, erőltetett művészieskedés, túlcsordult óda ez valami egészen agg cucchoz, ami egykor volt, de már sem közvetetten sem közvetlenül nincs hatása a folytatásra.
Szar lett. Kiábrándultam belőle. Olyan… oké, vállvonogatás. Szerintem nem kellett volna elkészülnie. Nem sikerült egy újabb bőrt lehúzni és szerintem rontja az első rész imidzsét is.
Csak károgok. Azért nézzétek meg. :/

Nekem ez a film megadta azt az élményt, amit az elsőnek nem sikerült. Végre adtak jellemet és tulajdonságokat a szereplőknek, akik nem feketék vagy fehérek. Valószínű ehhez hozzáadott, hogy az eredeti filmben már elkezdték felvezetni a szereplőket és itt jobban kibontották. Illetve az elmúlás, a kapuzárási pánik témában is elég erős szerintem. Több ponton is szívszorító a film és külön jó, hogy a színészek is szintén hozzáöregedtek a szerepükhöz, szerintem nekik is érdekes élmény volt újra eljátszani a négy srácot (és, hogy ki hol tart azóta a színészi karrierjében). Valóban a nosztalgiára is épített a film, de nekem nem volt zavaró mert a szereplők nosztalgiáztak (és miért ne tennék, hisz ez volt a fiatalkoruk) és nem én, mert én csak pár éve láttam először (nem tudom ez érthető e :D). A zenék nem mindenhol tetszettek és a képi világ is néhol ilyen sorozatos CSI-os beütésű volt, de szerencsére nem végig. Nem a történeten van a hangsúly, inkább a srácok közötti
egymás iránt érzett, elnyomott „gyerekkori” dühön, amit felnőttként már mernek megélni és konfliktust vállalni (vagy épp nem). Szerintem jól összerakott film lett, valószínű ezzel a véleményemmel nem sokan osztoznak, hiszen a második részeket szokás mindenből lehúzni, de számomra jobb film volt mint az elődje. 8/10

Egy nagy hibája van, ami egyben a pozitívuma is. A nosztalgia! Ismerős dallamok, helyek, képsorok, ám mégsem ugyanaz a hangulat. Ez kevés ahhoz, hogy jó legyen a film.Viszont pozitívum is egyben, mert más nagyon nincs ami miatt kedvelhető. Ha nem lenne első része, akkor ez édeskevés. Egy közepes film, semmi több. A történet kiszámítható, nincs benne a könnyedség, lazaság, mélység, a sok idézhető mondat. Nem mondom, hogy felesleges volt, de nem ezt vártam.

Nőnapi meglepetésként néztük meg moziban. Oda voltam meg vissza. Pazarul működött az összhang az első résszel, szép harmonikusan következett belőle a cselekményszál. Hál' Isten nem évült el a rendező fantáziája, jól követte a film az elődjének a stílusát. Imádtam Ewan McGregor monológját. Központi, kényes és aktuális arculcsapás. Megbabonázva néztem végig a stáblistát is.

Nem nagyon hozott lázba mikor hallottam a hírt, hogy új film is van már, gondoltam a rendező úr összeszedte a régi gárdát, meg hozzácsapott pár ütős zenét, és ennyi. Aztán csak előszedtem a régi DVD-t, ha Trainspotting, akkor nézzük az eredetit, az az igazi. Meg különben is, nem láttam már vagy tíz éve.
Beugrottak persze az emlékek, el lehet felejteni például a csecsemős jelenetet? Aztán mikor végignéztem, hirtelen kedvet kaptam a folytatáshoz is. Nagy baj nem lehet, gondoltam, maximum még egy folytatás, ami meg sem közelíti a régit.
Hát megközelíti! Nem tudom, hogy utoléri-e, mindenesetre én ismét élveztem az eszeveszett történéseket, a soundtracket, a hangulatát ennek az egész katyvasznak, a brutális és teljesen érthetetlen skót párbeszédeket. Pluszként jött még a képi megvalósítás, amit talán láttunk már más filmekben meg mai sorozatokban, de sebaj, illett ide is. A húsz évvel ezelőtti világ be-bevillant a mába, hőseink ugyanolyan balf@szok, mint régen, a zenék is jók, pedig elég távol áll tőlem ez a zenei világ, de hát ide ez kell.
Olvasom a kritikákat, hogy tömény nosztalgia az egész, meg a régi film nélkül nem sokat ér. Igen, hisz ez egy folytatás, igen a nosztalgia fontos eleme ennek a második résznek. Baj ez? Szerintem nem, sőt! Hisz mi is öregedtünk az első óta, ráadásul pont annyit, mint Renton és társai, mi is megküzdünk a mindennapokkal, ha nem is pont úgy, mint a filmben ők.
Abszolút kellemes filmélmény, hatására már a könyveket (három is van) nézegetem a molyon, talán valamikor belekezdek azokba is.
A T1 generációs film-emlék, sokszor nézős volt annak idején, és ebben a megváltozott, letöltős, filmdöppinges világban felnő majd hozzá ez az új kistesvére is.

Egy erős filmmel akartam kezdeni az idei évet és sejtettem, hogy ebben nem fogok csalódni. Így is lett. Ugyan nincs is olyan jó, mint az eredeti és a történet egy igencsak kiszámítható irányba gurult tovább, a csapat dinamikája mégis megmaradt, ennyi év után is töretlenek a karakterek és kíváncsian nézi az ember, mihez kezdtek az életükkel. A beteg stílus persze szintén nem változott, illetve remekül egyensúlyoz a vígjáték és a komoly dráma közt, rengeteg elgondolkodtató mozzanattal. Kicsit sajnálom is, hogy végül nem moziban kerítettem rá sort, de ez van. Mindenesetre mindenkinek nyugodt szívvel ajánlhatom, akinek tetszett az első rész.

Szerintem a Trainspotting egy nagyon fontos film. Az én korosztályomnak megkérdőjelezhetetlenül fontos.
Azt hiszem, hogy annak idején, amikor az megjelent és megnéztük, simán szerelmes voltam Rentonba. (Persze nem emiatt fontos film.)
amikor megtudtam, hogy így 20 év után jön a második rész, bár féltem, hogy valami szörnyűség sül ki belőle, mégis örömmel teli várakozás lett úrrá rajtam.
És hogy milyen lett?
Nagyon jó lett. @entropic azt írta, hogy a T2 durva érzelmi hullámvasút tud lenni. Igen.
Nem szaporítom tovább a szót, @entropic értékelésének talán minden szavával egyetértek, szóval olvassátok el azt, ha tudni szeretnétek milyen is ez a film. Úgysem tudnám jobban megfogalmazni.