entropic  értékelése

Nem mondom, hogy a Trainspotting iránti rajongásom egyidős a filmmel, mert 96-ban még egy egész kicsit túl fiatal voltam, úgyhogy csak 99-ben láttam először, azóta viszont megszámlálhatatlan alkalommal. Eddig úgy tapasztaltam, hogy a Trainspotting nem olyan film, ami elavul, viszont – naná – kíváncsi voltam, mi lett a szereplőkkel 20 év alatt (meg hogy velem mi lett 18 év alatt).

Ahogy az várható volt, a film hatalmas nosztalgia-trip. Jó, hát ez olyan sötét és elcseszett és beteg humorú nosztalgia (eszméletlenül cool zenékkel aláfestve), mert a 96-os edinburghi élet(mód) azért nem olyasmi, amit olyan nagyon visszasírna az ember. Nosztalgia azért mégis – a szereplőknek és a nézőknek is. A szereplőknek, ahogy véletlenül vagy direkt újra pont azokra a helyekre és pont hasonló helyzetekbe keverednek, mint 20 éve, és egy-egy utcasarkon befordulva vagy egy különlegesen undorító vécét megpillantva hirtelen gondolatban újraélik azt, ami egykor volt. És a nézőknek is, mert hát na, kultfilm, meg minden, és a T1 ikonikus jeleneteit a T2 kontextusában, esetleg modernizált verzióban látni újra, az olyan érzés, mintha a saját fiatalkorom darabjait látnám újra. Mintha a T1 nemcsak egy film lenne, hanem velem történt volna. Intenzív élmény, na.

Hogy milyen a film, ha leszámítjuk a nosztalgia-faktort (bár azt úgysem lehet leszámítani – nemcsak a személyes kötődések és emlékek miatt, hanem mert a film eleve a nosztalgiáról szól, arra játszik rá, bármennyire ironikusan is) – szóval na, ha mégis megpróbálom leszámítani a nosztalgia-faktort, akkor arra jutok, hogy a T2 úgy is eléggé jó. És azt hiszem, a T1 ismerete nélkül is értelmezhető és élvezhető (valamennyire), de azért mindenképp jobb előtte megnézni (vagy gyorsan újranézni) a T1-et, mert a T2 hatása nagyrészt a közös emlékeken alapul.

És mint mindenféle emlékidézés, a T2 nagyon durva érzelmi hullámvasút tud lenni. Ezt érdekes volt a moziban is megfigyelni, hogyan változott a terem atmoszférája menet közben – a film kezdetén kb. olyan hangulat uralkodott, mintha valami rég várt családi találkozóra érkeztünk volna, ahol mindenki eleve tisztában van mindenki más hátterével és furcsaságaival, ahol mindenki ismeri a többiek jó és rossz oldalát, a szokásait és a humorát. Ebbe a filmbe beleérkezni a T1-et ismerve valahogy nagyon kényelmes. Ismerős világ, pont olyan, amilyen természetes módon létrejöhetett abból, amilyen 20 éve volt. És mivel ismerős, könnyű benne ismét otthon érezni magunkat – könnyen jön a nevetés, könnyen idéződnek fel a régi mulatságos/kínos/szánalmas történetek.

Aztán valahol menet közben megváltozik a hangulat.
Amikor a bevezető mókázás után fokozatosan rájövünk (ismét: szereplők és nézők egyaránt), hogy mondjuk Begbie még most is egy pszichopata állat, és hogy eleve – már 20 évvel ezelőtt se volt vicces, ha az ember a haverjának mondhatott egy Begbie-féle fazont.
Amikor a viszontlátás okozta első nagy érzelmi hullám csillapodik, és a kötelező, osztálytalálkozós jellegű bullshit-duma (mit értem el az életben és mennyire csudisikeres vagyok) végére érve kiderül, hogy igazából mi a helyzet, és már nemcsak a mulatságos/kínos/szánalmasra emlékszünk, hanem a mérhetetlenül szomorúra és tragikusra is.
Amikor felidézed baromi cinikus és agyas fiatal énedet, azt, hogyan űztél gúnyt a „válaszd az életet!”-dumából, mert elég okos voltál ahhoz, hogy lásd az agymosást az életigenlő szlogenek mögött – ám közben rájössz, hogy amit te csináltál, az sem jobb – hogy nincs már jobb és jó választás, egyáltalán. (A Válaszd az életet!-monológ mai verziója is igen erős, simán a film csúcspontja számomra.)

Szóval végül elég felkavaró lesz ez az egész – ez a bepillantás abba, ki hova jutott. (Ismét: szereplők és nézők egyaránt.) Mert változik ugyan a világ, és változnak a drogok és a zenék és a férfiak és nők, de logikusan változnak, a lényeget tekintve meg egyáltalán nem is. Lehetsz te 20 éve tiszta ex-junkie, akkor is csak egyre azon fogsz gondolkodni, mi a franccal töltsd ki az életedet.