Superman visszatér (Superman 5.) (2006) 60% 88★

Nem volt a legrosszabb rész a sorozatban, de nem is voltam tőle elájulva.
Az értékeléshez segítségül kell hívnom a Wikipediat, mert annak idején nem igazán foglalkoztam a film készítésével.

A Superman visszatér az 1978-as, és 1980-as filmeket kívánta folytatni, miközben a III., a IV. és a Supergirl részeket kihagyja. Superman öt év után visszatér a Földre, és igazából itt kezdődnek a gondjaim.
Lois ír egy cikket, hogy miért nincs szüksége a világnak Supermanre, és ha erre húzták volna fel az egészet, hogy az emberek megtanultak hősök nélkül élni, egy sokkal jobb mozi is kerekedhetett volna a történetből. Ehelyett az Acélember első akciója baromi látványos, és igazából mindenki úgy fogadja, mintha elment volna a helyi közértbe 10 másodpercre. Nem éreztem igazi mélységét a történéseknek, egyedül Loisszal vergődnek két és fél órán keresztül. Itt bepróbálkoznak pár dologgal, amik gondolom a folytatásban kaptak volna nagyobb szerepet, így azonban teljesen súlytalanok.

Brandon Routh jó választás volt a szerepre, látszik, hogy Christopher Reeve hasonmását keresték, és igyekszik minden tőle telhetőt megtenni. Clark Kentként csetlik-botlik, Supermanként pedig hozza elődje kissé hallgatag hősét.
De Luthor…. Kevin Spacey is megtesz minden tőle telhetőt, hogy Gene Hackman nyomában járjon, csak az a baj, hogy ami a ’70-es évek végén, és a ’80-as években működött, az már 2000 után nem biztos, hogy fog. Luthornál megint az Ultron-effektust éreztem, ha leteszünk elé egy beszélő kiscicát, aki állandóan azt kérdezi, „miért?”, az egész film nem tartana tovább egy óránál. Ez a terv annak idején működhetett volna, de még Lois is rákérdez, és Luthor nem tud magyarázatot adni, ez most már atom gagyi.

A film egyébként nagyon látványos, a végső jelenet szerintem csodálatos, de itt is biztos, hogy megoldották a problémát?

„Supermannek hamarosan rá kell döbbennie, hogy a világ megtanult hősök nélkül élni, és akkor sem fogadja el a segítséget, amikor nincs más útja az életben maradásnak.” – Ha a leírásnak ezen résza igaz lenne, akkor egy tök jó szuperhősös drámát kaptam volna, de ehelyett egy elpuskázott lehetőséget néztem. Haragudni nem tudok rá, de nem biztos, hogy sűrűn újra fogom nézni.
Annyira a klasszikus filmekhez akarták igazítani, hogy közben a film elfelejtett önmaga lenni.

Mai szemmel már elég gyengének látom. A Singer féle Superman leginkább a régi idők filmjeit akarta majmolni ahelyett, hogy kijavította volna annak hibáit, így ismét kaptunk egy kissé bugyuta Luthor-t, egy szégyellős, szinte szótlan hőst, ráadásul egy nem ideillő, klisés „Szuperkölyök” vonalat is, ami után nem csoda, hogy sokan kiborultak. Kissé unalmas volt tehát, a biztonságra játszott és a bevált recept szerinti haladás, így már kevés volt a mai nézőknek, ezzel pedig csúnyán leszerepelt.

Egy dolgot nagyon sajnálok, hogy nem hagyták Brandon Routhnak a saját Supermanjét eljátszani. Persze tisztelegjünk az előző filmek előtt, de ne próbáljuk meg ugyan azt görcsösen, mereven előadni.
Ja meg még egy, most komolyan, hogy a fenébe tudja csak úgy spoiler
Tetszett a történet, de sok volt az unalmas jelenet. A kis sráccal se tudtak nagyon mit kezdeni, sokszor inkább csak kolonc volt a felnőttek nyakán.

Bár sose néztem volna meg. Bár az Acélembernél egy fél fokkal jobb volt.

Kövezzetek meg érte, de nekem ez sokkal jobban tetszik, mint az eddigiek. Spacey mérföldekkel jobb Luthor, mint Hackmen. Nincsenek eget verő, fizikacsúfoló marhaságok. És nincs annyi nyílt romantikázás.
Routh-ot kicsit nehéz megszokni, mint Superman, de elég jól hozza a karaktert.

Nagyon jó Superman feldolgozás.
Épp olyan könnyedén nyúl a témához, ahogy egy repülésre képes külső-alsógatyás szuperhőshöz illik.
A karakterek közül ki kell emelnem, mennyire jól eltalálta Spacey Luthor szerepét. Ez a Luthor egy végletekig szemtelen, kapzsi, agyafúrt és mégis egyszerű jellem. Nem egy túlkonspirált kavarógép, nincsenek belső vívódásai a gyerekkora vagy az elfojtott tragédiái miatt. Egyszerűen gonosz, és ezt a legtermészetesebben fel is vállalja. Az ilyen gonoszokat szeretem.
Az egész szuperhősös képregény fogalom arra épül, hogy vannak makulátlan hősök és egyszerűen érdekhajhász gonoszok, és ez a szemlélet annyira elkallódik manapság, hogy szinte nem tudok örülni a pozitív hősök győzelmének. Felüdülés volt egy ilyen „tiszta” képletű szuperhős film, szerintem ilyen is kell.
És ez a hozzáállás emeli az egész filmet a régi Superman filmek méltó folytatásává. Nem tudom ki hogy van vele, de én nem szeretek úgy akciófilmet nézni, hogy közben azt számolgatom, hol fognak szükségszálláson élni az újjáépítésig a lerombolt házak lakói, ki siratja el a háziállatát, ki veszti el a rombolásban a dédnagymamájáról őrizgetett utolsó fényképet. Ha ilyen filmet akarok látni, akkor katasztrófa filmet választok. De egy akció-kaland az legyen lendületes és szórakoztató.
A látvány nagyon jó, a sztori tetszett, a főgonoszság nagyon jól eltalált és pont olyan csapda, amibe Clarknak illik is beleesnie.
És legalább egy mondat erejéig méltatnom kell azt a zseniális terepasztalt is, amin ráadásul egy Nohab is megjelenik!=)

Néhány év elteltével most újranéztem a filmet, mert gyakorlatilag semmire nem emlékeztem belőle, sajnos nem véletlenül. Egy összecsapott sztorit kapunk, sok üresjárattal, ami néhány helyen hiányos is. Elhiszem, hogy senkit nem érdekelt volna egy újabb eredetsztori, hiszen 2006-ban javában futott a Smallville sorozat. Ezzel még nincs is baj, nekem kifejezetten tetszett ez az ötlet, de ha már ezt elengedték fektethettek volna nagyobb hangsúlyt a cselekménybe, hogy fel tudja venni a versenyt a konkurenciával.
Csak nagy vonalakban egy kis történelemlecke. Christopher Nolan ekkor már megrendezte az első Batman filmjét. Ezekben az időkben még a Marvelt sem mérgezte a Disney és a profitorientált univerzumépítés, ők két Pókember és három X-Men filmen voltak túl.

„Az apa felnő a fiához, és a fiú felnő az apához.” – hangzatos idézet is lehetett volna, olyan amire mai napig hivatkozhatnánk, de sajnos nem lett. Voltak eredeti ötletek, de nem tudtak velük megfelelően bánni, például rengeteg potenciált láttam volna a gyerekben.
Ami számomra pozitívum az az elődök előtti tisztelgés. A sztori kisebb-nagyobb változtatásokkal ott veszi fel a fonalat ahol a régiek véget értek. Megkapjuk Marlon Brando-t Jor-El „szerepében”, Brandon Routh pedig Clark Kent bőrében szakasztott Christopher Reeve. A legemlékezetesebb mégis Kevin Spacey, aki méltó utódja lett (lehetett volna) Gene Hackmannek. Sőt, míg Hackman inkább egy komikus ártalmatlan nemezise volt Superman-nek addig Spacey egy igazán félelmetes figurát hozott és olyan vérprofi módon teszi, mintha a kisujjából rázná ki.
Sajnos mindez kevés, hogy egy maradandó filmet kapjunk, egyszer talán érdemes megnézni, de többször semmiképp.