Smaragderdő (1985) 72% 6★

Rettentően kíváncsi voltam rá, de meglepően nagy csalódást okozott – hiába látszik az általános pontszámain, hogy kétségkívül van benne vonzerő, mindent egybevetve, nekem ez egy szörnyen túlgondolt és bizonyos szempontból szörnyen giccses mozi is volt egyben.

Az egyetlen valamirevaló, igazán jól elkapott motívuma szerintem maga a dzsungel. Nagyon bejött ez a nem fullasztóan buja és áthatolhatatlan, főleg nem a „négyzetméterenként nyolcféle élőlény akar téged megölni” jeligére komponált őserdő setting, ezt látva az ember elkezdi érteni, hogyan is élhettek ezek az indián törzsek évszázadokig nagyjából zavartalanul.
Kétségkívül süvegelni kell a rendező bátorságát is, hisz bevállalta, hogy filmjének legtöbb szereplője ne fehér ember legyen, hogy ne végig és következetesen angolul kommunikáljanak a vásznon, illetve hogy a történet családi kalandfilmes felhangjait nagyjából elvegyék például a folyamatosan premier plán mutogatott női mellek. Ezen a téren azonban nem teljesen kerek a történet, de erről majd pár sorral lejjebb…
Cserébe: mire a sztori felütésétől eljutunk a végpontig, nagyjából három egész filmre való eseménysort nézünk végig zanzásítva és olykor meglehetősen kapkodósan összefoglalva. Ilyen léptékben és tempóban a jellemfejlődés, a karakterek motivációi meggyengülnek, ezért sem tud az ember igazán gyönyörködni például a színészi játékban – pedig Powers Boothe, ha hagyják, nagyon-nagyon tud!
A továbbiakban azonban minden sántított. Sosem jelez jót előre, ha egy rendező megteszi központi szereplőnek a saját fiát, bár a valós apai érzések talán segíthetnek abban, hogy hitelesen közelítse a kamera és a történet a központban álló tinédzsert. Mindazonáltal a szőke, hófehér bőrű Charley Boorman az őserdő és az indián törzs közepén egyszerűen nevetséges és giccses, olyan, mintha egy nyolcvanas évek szájízre hangszerelt Maugli történetet, sőt, A kék lagúna egy olcsó utánérzését látnánk, pedig szerintem már az utóbbit is nettó kínos élmény nézni (bár tudom, ez ízlés dolga). Főleg kellemetlen a felismerés, hogy miközben a film a XX. század második felétől fokozatosan egyre kevésbé kívánatos „nemes vadember” eszmeiség jegyében született, ehhez a bizonyos nemes vademberhez itt is csupán a civilizációból kiszakadt, visszavadult fehér ember segítségével tudunk közelebb kerülni – ez azért borzasztóan képmutató dolog, és ennek fényében járna például egy kalapemelés Mel Gibsonnak az Apocalyptóért.

Nálam ez sajnos nem működött…