Shinsengumi shimatsuki (1963) 70% 1★

Meg nem mondom, hogy tetszett-e ez a film. Olyan szempontból mindenképp, hogy nagyon gyorsan elrepült a másfél óra, nem unatkoztam, pedig igazából nagy meglepetések nem értek, ezt a történelmi korszakot, és ezeknek a karaktereknek a sorsát már betéve tudom. Szintén tetszett a hangulata – a kevésbé romantizálós, sötétebb megközelítést választotta a Shinsengumiról, amit pl. Az Utolsó Kardvágás is, ezzel pedig tőlem azonnal kapott egy jó pontot.
Ugyanakkor, ha egészen őszinte leszek, végig morogtam azon, hogy mennyivel jobbat is lehetett volna alkotni ebből a sztoriból kiindulva. A főszereplőnek ezúttal Yamazaki Susumut választották, a Shinsengumi egyik kémjét, és pont ezért nagyon lelkes voltam: ezt a figurát sokkal ritkábban veszik elő, mint a „poszterarcokat”, Hijikatát, Okitát, Saitót… értelemszerűen, viszonylag keveset tudunk az életéről is, meg eleve olyan munkakörben tevékenykedett, amit annyira nem könnyű lefesteni. Nekem viszont jellemzően az egyik (ha nem a) kedvenc mellékszereplőm a feldolgozásokban, szóval vártam, mit hoznak ki a történetéből. És a baj, hogy semmit.
Mert Yamazaki nem Yamazaki. Ő egy random, „bárki lehetne” Shinsengumi tag, aki nagy lelkesedéssel csatlakozik a film elején, aztán ahogy dől rá a mocsok, és borulnak ki a csontvázak a szekrényből, fokozatosan kezd elmenni a kedve az egésztől, kezdi egyre jobban megkérdőjelezni a motivációkat. Egy olyasmi karakterrel, mint amilyen mondjuk Kanichiro volt a már említett Utolsó Kardvágásban, ez valid. Egy kívülállóról beszélnénk, saját elvekkel, aki szabadon kritizálhatja a Shinsengumi alapítóinak tevékenységét. Ott van még Yamanami Keisuke, akiről tudni, hogy nyíltan szembement egy ponton Hijikatával, Toudou Heisuke, aki konkrétan elhagyta a Shinsengumit… valódi történelmi személyek, akik tökéletesen betölthetik ezt a szerepet. De Yamazaki, aki kém volt, tehát pont a legsötétebb ügyletek alapját szolgáltathatta a tevékenyesége, a lehető legrosszabb választás erre a szerepre. Vagyis teljesen kihagyják azt a tényt, hogy ő kicsoda is volt, az információkhoz, amiket elméletileg ő szerzett, úgy jut hozzá, hogy véletlenül ott van, amikor történik valami. Annyira szimpatikusnak és feddhetetlennek mutatják ezt az egy figurát, hogy egyszerűen csak nem érdekelt.
A többiek közül Kondou és Hijikata kapnak nagyobb szerepet. Az itteni Hijikata messze a legnegatívabb ábrázolása a figurának, akit eddig láttam: van egy-két jelenete, amikor egy picit meg lehet érteni, sőt, a kezdőjeleneteit kimondottan szerettem, de utána annyira egy morális fertőbe megy el az egész karakter (és annyira naturálisan mindent megmutatnak, amit művelt, szemben azzal, hogy Yamazakitól még azt se nagyon láttuk, hogy leszúrt volna valakit), anélkül, hogy belátást adnának a politikai hátterébe a döntéseinek, hogy egy kicsit már húztam rajta a szám. Szeretem a morális szürkeséget, de ez már morális feketeség volt. Kondou vele szemben jelentősen szimpatikusabb, egyébként talán a legérdekesebb figura az egészben, szemléletmódban, döntésekben, de néha róla se tudtam, mit akar, és kicsit úgy tűnt, mintha az egyik vállán Yamazaki lenne a lelkiismeret és a kisangyal, a másikon meg Hijikata a kisördög. A női karakterek a klasszikus szamurájfilmes sémát követik, nem túl komplexek és nem túl hasznosak, elsősorban azért vannak ott, hogy szépek legyenek és motiválják a férfiakat, de 1963-as filmnél annyira ezt nem is merem számon kérni. Azt pedig megadom, hogy bár a személyisége elviselhetetlen volt, de Shima (Yamazaki szerelmi szála), amúgy egy egész korrekt háttértörténetet kapott, és a képességei orvosként azért jól is jöttek néha.
Mindenképp érdemes adni neki egy esélyt, mert tényleg szórakoztató film, hangulatos film, és sok szempontból elgondolkodtató, de messze nem használta ki a benne rejlő lehetőségeket.