Sherlock Holmes New Yorkban (1976) 50% 5★

Azt hiszem, nyugodtan lehetne egy komplett esszét írni erről a filmről anélkül, hogy magáról a konkrét filmről, mint műalkotásról szó esne a szövegben. Legfőbb érdekessége az, hogy 1976-ban Moore mint James Bond világsztárként karrierje csúcsára ért, mondhatni, mindent kihozott abból a jellegzetes típuskarakterből, amit Simon Templarként vett először magára, majd szinte teljesen eggyé is vált vele – mint később kiderült, élethosszig. Ehhez képest beszállni egy tévéfilmes projektbe mai szemmel már teljesen érthetetlen döntésnek tűnik, mégis nagyon jól illik ez a lépése karrierje azon szakaszához, amikor Bond figurája már kezdett teherré válni a számára.

Feltételezem, hogy Moore szeretett Angyal lenni, különben nem élesztette volna fel legalább jellegében a karaktert a Minden lében két kanállal, de azzal is tisztában kellett lennie, ha rábólint végre a többszöri Bond-felkérésre, örökre ráég a hidegvérű, elegáns angol kém figurája. Küzdeni ez ellen mégis csak később kezdett el az olyan filmekben, mint a jóval mocskosabb, „földközelibb” Vadlibák, vagy a neki nyersebb karaktert felajánló 25 millió fontos váltságdíj – és még ezekben a filmekben sem tudta teljesen levetkőzni a vele összenőtt sztereotip jellegzetességeket.
Ilyen téren illik nagyon is az összképbe ez a bizonyos Sherlock Holmes film: a legnagyobb volumenű mozivászonról Moore visszaköltözik általa a tévéképernyőre, ami mindig is otthonos, számára sosem degradáló közeg volt. Ahogy ő mondta, a forgatókönyv vidám és eredeti volt, ráadásul „több szöveget kapott, mint 120 Angyal epizód és két Bond mozi során bármikor”. Afelől ne is legyenek kétségeink, hogy Moore mindezt meg is tehette büntetlenül, bár a savanyú kicsengés még így is ott van a dologban: vajon mekkora váltás, valódi felüdülés James Bond után Sherlock Holmes-t játszani?
De hogy essen végül szó a Sherlock Holmes New Yorkban című filmről is: azért annyira nem jó. Felütésében Moriarty professzor és Holmes párbeszéde a maga végtelen színpadiasságával és didaktikusságával bájos, de gyermeteg és elidegenítő, ekkor még az sem világos, paródiát nézünk-e vagy komolyan gondolt nyomozós történetet. Moore-nak Holmes-ról túlságosan sok elképzelése nincs, de ha lenne, akkor is végtelenül távol állna már a mai szemmel elfogadott Sherlock-képünktől. Balszerencséjére ez még csak nem is kor vagy előismeret függő kérdés: mindegy, hogy Cumberbatch vagy Brett a néző ideális Sherlockja, Moore egyikükhöz sem tud felnőni, de maga a film sem támaszt felé ilyen igényeket. A Sherlock Holmes New Yorkban kényelmes, magát nem túlvállaló, a leírt történetet korrekten elmesélni akaró darab, amit a tévéfilmes kivitelezés rabigája végül igencsak földhöz szegez.

Fogódzó mégis van benne: Moore az Moore, őt mindig el lehet nézegetni. A Sherlock univerzumnak önazonos darabja a film, közelíthetünk felé innen is. Ha nem lesznek magasak az elvárások, még el is szórakoztathat minket…