San Franciscó-i zsaru (1968) 71% 42★

Pár napja rendeltem meg magamnak egy friss Lalo Schifrin gyűjteményes kiadást, és eszembe jutott: annyira régen láttam már az egyik legnagyobb hozzá fűződő klasszikust, a Bullitt-ot, mintha soha nem is láttam volna – túlzás nélkül szinte semmire sem emlékeztem már belőle a jellegzetes dombos utcákon „repkedő” autókon kívül. Az újranézés azonban nem hálálta meg önmagát – ha van valamelyik enciklopédiában „borzasztóan túlértékelt film” szócikk, akkor ott a Bullitt lehet az illusztráció…

Nem akarok azonban igazságtalan lenni, ez a bizonyos túlértékeltség ez esetben annyit jelent, hogy egy jó filmet sokkal-sokkal többnek és jobbnak látunk, mint amilyen valójában, de ettől az még nem lesz rossz mozi. A szent tehén nyilvánvalóan Steve McQueen, aki pontosan úgy húzza felfelé a film megítélését, mint Alain Delon némely kortárs francia darab renoméját, csak épp McQueen legendáját még nem kezdte ki az idő és az aktuális korszellem.
Tőle eltekintve a Bullitt bizony kegyetlenül lassú, számos pontján logikátlan, lendülete és dinamikája elmarad a korszakos akciómoziktól, bár jegyezzük meg védelmében, hogy a nagy klasszikus hármasra (a naturalista Francia kapcsolatra, a Clint Eastwoodból újfajta hőst faragó Piszkos Harry-re és a blaxploitation Shaftre) még három évet várni kell, és ha ezeket kivesszük a képből, akkor a Bullitt valóban frissnek és erősnek, ha nem egyből stílusteremtőnek tűnik. McQueen, mint flegmatikus, de eltökélt és levakarhatatlan zsaru, működik, a legendás autós üldözés (ha megint csak eltekintünk attól, hogy mai szemmel ebben már nincs semmi pláne) működik, a mozit húzó sötét képi világ és a baljós, kimérten thrilleres kriminalisztikai feszültség működik. Lalo Schifrin zenéje még annak ellenére is kiváló, hogy a magyar szinkron (az első, Ujréti-féle) rátelepszik az eredeti hangsávra és sokat tompít az élményen – noha Ujréti, mint McQueen, egészen kiváló munkát végez szinkronszínészként!
Mindemellett nem szabad elfeledni, hogy a Bullitt stílusában és számos megoldásában stílusteremtő volt Hollywoodban – ha ma már fáradtnak, obskúrusnak és gyengének hat, az annak köszönhető, hogy a film megannyi alkotóeleme évtizedeken át alapvető kelléke volt az akció, a thriller és a krimi műfajnak. Az autós üldözések vadabbak és dinamikusabbak lettek, a zsaruk még keményebbek és profibbak, a leszámolások véresebbek, de hosszú volt az út, amíg a szórakoztatóipar elhasználta ezekhez a sztenderdeket.

Nem hibátlan és főleg nem tökéletes mozi, de a filmtörténelemben kiérdemelt megdicsőült pozíciójából nem véletlenül kirobbanthatatlan. A hét pont részben ezt, részben azt hivatott most kifejezni, hogy aki kortárs filmekhez szokott szemmel ül le elé, azt bizony könnyen érheti csalódás.

Nagyon bejott! Altalaban nem szoktam ilyen regi filmeket nezni, ezt is csak a legendas autos uldozes miatt valasztottam. Istenem, az a gyonyoru Charger es a Mustang. Es tiz percen keresztul. Olyan szepek na es a hangjuk… Na szoval tok jo ez a film, mukodik az egesz kemiaja, igazi klasszikus krimi. Egy kicsit a veget hianyosnak talalom, de ettol el tudok tekinteni.
Tetszett na.
(emlitettem mar azokat a csodalatos autokat? ahhhhh…)

Biztos jobban szórakoztam volna rajta, ha nem ismerem a történetet… A BBC-s ’radioplay’ változatát milliószor meghallgattam és ezzel Bullitt karaktere számomra egybeforrt Jason Isaacs nevével. Nem szoktam remake-ért kiáltani, de ehhez muszáj lenne egy újrázás.
Vártam a híres autós üldözést, mint a karácsonyt, de annyira nem voltam elájulva. Ez a vágás? Förtelem volt. Még a ’30-as években megbocsátható az ilyen, de ez egy ’68-as film, könyörgöm!
A vér pedig nem ilyen színű. Vagy a piros szín ’68-ban hiánycikk volt?
Egyértelmű csalódás… de csak azért, mert túl magasra tettem a mércét.

Azok a verdák, azannyuk…. !

Megint egy film, ami mai szemmel már szinte nézhetetlen. Ha összevetem az abban az időben készült Piszkos Harryvel, akkor pláne. Pedig korrekt a rendezés, szépen komponáltak a beállítások, és még a történet is lehetne érdekes, ha már az elején nincs benne egy bődületes baromság. spoiler
Steve McQueennek sem ez volt élete alakítása, Arnold Schwarzenegger legszebb napjait idéző, merev pofával tolja végig az egész filmet, csak egy pszichiáter hiányzik mellőle, aki időnként felír neki valami antidepresszánst. Mert hát nehéz ám a zsaru élete, csúnya dolgokat lát. Azt sem lehet mondani, hogy jól végzi a dolgát, mindenki elpatkol mellette, akit le kellene tartóztatnia, nem csoda, hogy nem érzi jól magát a bőrében. És hogy Jacqueline Bisset mit keres a filmben, az olyan rejtély, hogy a mai napig megelőzi a Nagy Rejtélyek Könyvében a bigfootot és a yetit.
Keress valami jobb időtöltést estére.

Nem kötött le túlságosan. Három részletbe sikerült megnézni..