Összeomlás (1993) 83% 200★

Döbbenetes társadalomkritika elsőrangú színészekkel. Mindenkinek látnia kéne.

A cím beszédes: ebben a közel két órában nyomon követhetjük, szó szerint lépésről-lépésre, milyen az, mikor egy ember teljesen összeomlik. A film fokozatosan ismerteti meg velünk a karaktert és a háttértörténetét, nem ad választ azonnal, miért omlott össze, viszont minél többet tudunk, annál kijjebb lökjük Fostert a szakadék szélére. Mindemellett még ott egy mellékszál a tipikus, nyugdíj előtti rendőrtiszttel, akinek természetesen a legutolsó a legemlékezetesebb ügye is, de az alappal ellentétben, itt a rendőr, Prendergast annyira nincs is megbecsülve. Ez hozzáad egyfajta újdonságot a sztorihoz, hogy alapjában véve senki, és semmi nincs megbecsülve, minden egyes csoportnak odaszúrnak valamilyen mértékben és módon, valahogy mégis át tudsz siklani felette a film teljes egészét nézve. Douglas pedig rendkívül jól el tudta játszani ezt az instabil, határain táncoló figurát, akinek tényleg csak egy utolsó löket kell, hogy a mélybe zuhanjon. Duvall is remek az ellenpólus szerepében, aki ugyanígy egy dolog „végén” áll, csak teljesen más felfogással. Ritkán tud megfogni egy régi film, ennek viszont sikerült, úgyhogy ajánlom.

Van úgy, hogy az embernek elege lesz, és olyan is, amikor a tehetetlen kiáltozás és a könnyek már nem segítenek. Ilyenkor tragédia lesz, és bár az indíték nem minden esetben elítélendő, akkor is bűntett a cselekvéssé vált impulzus. Nem tudok együtt érezni a főszereplővel, de a szánalom, ami elfog vele kapcsolatban, igen jelentős. Tipikus esete, mikor a bűnöző – mert az, számomra ez nem vitás – egyszersmind az áldozatszerepbe is belekényszerül. Nem akarta ő ezeket tenni, hagyta magát elsodródni, a könnyebb utat járni. És itt van az, ami miatt képtelen vagyok még csak antihősnek is tekinteni; nem hős. Egy vesztes.
Nem hiszem, hogy a társadalom a hibás, ez egyéni gyengeség volt, és főleg egyéni döntések sorozata, ami miatt William oda jutott, ahova. Amikor a családi videókat nézte, ott világosan kiderült, hogy már régen sem volt idegileg és lelkileg ép, egy normális apa nem így viselkedik a családjával. Mindenkit bántottak már, de akkor sem ez a megoldás, hogy erővel megyek előre a kitűzött célom felé.
Egy vesztes. Semmi több. Megvetendő, de egyben szánni való emberélet, mint mikor a kutya megmar egy embert – nem a gazdáját –, és el kell altatni. Szerencsétlen. Lehetett volna másképp is.

Legalább kétszer álltam már neki ennek a filmnek, de 10 perc után mindig kikapcsoltam, nem volt hangulatom, de tudtam hogy ezt nem lehet csak úgy nézni. Gyomorfeszítő az elejétől a végéig, Michael Duglas húúúúú mennyire tökéletes volt a szerepében. Érdekes a leírás, és az is hogy akárkitől hallottam a filmről, mindenki úgy emlegette a főszereplőt, mint egy átlag embert aki egyszerűen a körülmények és a stressz hatására bekattan. Pedig valójában itt nem ez történt, hanem egy egyébként agresszióra nagyon is hajlamos férfi sorsa teljesedett be. A saját tettei következtében jutott el odáig ahová, egyszerűen ilyen volt a természete. Ettől függetlenül persze az ember érez némi sajnálatot iránta, de ezt szerintem itt nagyon a helyén kell kezelni. Nagyon erős film, feszült, felkavaró, nagyon tetszett, és persze egyben tökéletes görbe tükör is. De ne hazudjunk magunknak, ezt a sz.a.rt ő keverte magának.

Nagyon nehéz értékelni a filmet, mert igazából bárhonnan is nézzük, nagyon komplex. Egyetlen biztos pontot tudunk érzékelni benne, mégpedig azt, hogy a társadalom mennyire elszúródott, hogy milyen borzalmas a világ, amiben élünk. Minden más azonban folyamatosan alakul a film alatt. Az eleje például a maga egyszerűségében is zseniális, Foster pont úgy hagyja ott a forgalmi dugót, ahogy mindannyian szeretnénk, és utána is jó darabig azt csinálja, amit mindenki szívesen megtenne a helyében. De aztán árnyalódik a kép: megtudjuk, hogy már rég kirúgták, hogy bár a családjához akar menni, a felesége fél tőle, és esze ágában sincs ezt hagyni. Közben pedig Michael Douglas kiváló alakítása bemutatja, hogyan omlik tényleg össze az ember. Így pedig méltó ellensége a rendőr, akit szintén megvetnek a kollégái, és ő talán érti, miről van szó. A párbaj elgondolkoztat, de talán mind Foster, mind Prendergast csak áldozatai az egész szituációnak, és nemcsak a világ, de azok is ellenük vannak, akiket amúgy szeretni akarnak (spoiler). Kötelező anyag.

Nem tudom mit mondjak erről a filmről…Tetszett is, meg nem is. Michael Douglast kifejezetten nem szeretem, de elég jól játszott ebben a filmben, megfogta a lényeget és elég vicces volt pár helyen :D

Egy igazi klasszikus.

Lol! =D
Féltem tőle, mert Douglas nem igazán kedvencem. Nincs vele különösebb bajom, csak szegénynek irritál a kocka feje, + régen voltak filmjei és egyik se érdekelt. Szóval nem az én emberem.
Aztán lehet épp emiatt jött be ennyire ez a film, ugyanis nagyon kellemes csalódás volt! :) (@Nocharity, köszi érte! :D)
Mondjuk én sokat kacarásztam rajta, a komoly dolgok ellenére, de azt hiszem, ez nem baj, direkt volt így csinálva, az őrület is ilyen. :P
+ valami nosztalgia is előjött, mert tetszett a hangulata, jó kis ’90-es évek~ :)

Ja és nem vagyok egy gamer, de eskü az elején, mikor magával vitte a spoiler :D

Társadalomkritikának jó, még ma is komoly vetülete lenne az USA-ban. De nekem a vége túl pozitív volt. És nem ártott volna kicsit mélyebben belemléyedni a lelki folyamatokba…

Szerintem ’93-ban azért készült ez a film, hogy érzékeltesse: sokaknak kellene megtanulni közlekedni, viselkedni, egymásra figyelni. Különösen a nagyobb „közösségekre” érvényes, ahol túl sokan vannak. Ideje lenne egy remake-nek. Vagy többnek.