Ne engedj el! (2010) 157

Never Let Me Go
103' · amerikai, angol · sci-fi, dráma, romantikus 15

2 díj · 5 jelölés

Kathy, Tommy és Ruth gyerekkorukat Hailshamben, egy angol bentlakásos iskolában töltötték. Ám a látszólagos idill mögött a jövőjüket érintő sötét titokra bukkannak. Amint elhagyják az iskolát, és egyre közelebb kerülnek elkerülhetetlen végzetükhöz, mely felnőttként vár rájuk, barátságukat olyan… [tovább]

angol · magyar

Képek 10

Szereposztás

Carey MulliganKathy
Andrew GarfieldTommy
Izzy Meikle-Smallfiatal Kathy
Charlie Rowefiatal Tommy
Keira KnightleyRuth
Ella Purnellfiatal Ruth
Charlotte RamplingMiss Emily
Sally HawkinsMiss Lucy
Hannah SharpAmanda
Christina CarrafiellLaura

További szereplők

Kedvencelte 35

Várólistára tette 203


Kiemelt értékelések

Valentine_Wiggin 

Végül mégiscsak rávettem magam, hogy megírjam az értékelést.
Hogy mi ez a film? Hát, van benne egy kicsi „A nővérem húgából”. Elég sok a No Longer Human-ből. Egy kis Felhőatlasz, 1984, és Sziget is beköszön. Embertelenül, fájdalmasan reménytelen és melankólikus történet, amit egész lényével gyűlöl az ember, pont azért mert annyira könnyű elhinni.
A három főszereplő gyerek. Végig, az egész történet alatt, mert bár hivatalosan felnőnek, de lelkileg nem hagyják nekik. Kathy még úgy-ahogy kicsit felnőttebb a társainál, de Tommy és Ruth minden szavából süt a naivitás, az értetlenség, a gyerekes dac, és néhol a gyerekes gonoszkodás, az alapérzelmeken nem jutnak túl, semmi nem mélyül el bennük igazán, mert nem hagyják.
A kondicionálás folyamata olyan realitással lett ábrázolva, hogy az félelmetes: tompítsd a szavakat, keress hasonló jelentésű kifejezéseket minden erős érzelmi töltetű szóra, szüntesd meg az alternatíva gondolatát is, építs fel egy ideológiát az emberben, és adj csak annyi reményt, hogy ne törjön meg idő előtt. A társadalommal fogadtasd el a rosszat azáltal, hogy elemberteleníted a szemükben az áldozatokat – ha valakiről el lehet hinni, hogy „csak majdnem ember” és „nincs lelke” akkor mindenki be fogja magának magyarázni, hogy teljesen rendben van, bármit tesznek velük. Miss Lucy volt nagyjából az egyetlen a főszereplőkön kívül, akire tényleg azt mondtam, hogy bármilyen szinten tudom tisztelni – mindenki más viselkedésétől, tetteitől egyszerűen felfordult a gyomrom, Ruth zárójelenete pedig beleégett a tudatomba. Lehet azt gondolni, hogy ez egy fiktív helyzet, de kitelik az emberiségtől – elég csak felidézni, hogy volt egy holokauszt. Annyira abszurdnak tűnik Hailsham egész világa, de közben mégis, minden egyes képkockáját el tudom képzelni. Szorította a torkomat a sírás, de nem tudtam ténylegesen elsírni magam – ilyen szempontból a felsorolt művek közül abszolút a No Longer Human jutott eszembe. Az a fajta film, ami után forgolódsz az ágyban, mászkálsz a lakásban fél napig, mert nincs feloldás, és egyszerűen nem akarod elfogadni, hogy ez a vége.
Andrew Garfield-et kiemelném az alakítások közül, mert azt a „felnőtt gyerek” állapotot olyan érzékenyen ragadta meg, ahogy egyetlen másik színésznek sem sikerült – függetlenül attól, hogy egyébként mindhárman nagyon szépen játszottak. Biztos, hogy el fogom olvasni a regényt is, de egy vidámabb napomon – ez most kicsit lehozott az életről.

2 hozzászólás
Charityy 

Nos, a sci-fi címkét nem igazán fedeztem fel benne, inkább csak a háttérben kullogott. Ennek ellenére tetszett a film és le is kötött.
Jobb lett volna, ha részletesebben mutatják be a már az elején felvázolt világot, mert így nem sok mindent tudtunk meg róla és rengeteg kérdésem maradt. A film leginkább a szerelmi háromszögre koncentrált a sci-fi helyett, így inkább romantikus filmnek mondanám.
A melankolikus hangulat végigvonul az egész művön, melyet a fényképezések is csodaszépen mutatnak, öröm volt nézni.
A sztori ugyan nem a legjobb, de ez most annyira lekötött – leginkább a csodás helyszínek miatt –, hogy képtelen vagyok lepontozni. Na meg Keira Knightley sem idegesített itt a képével, ami elég nagy pluszpont.

pocokláma 

Gyönyörű szépen megfogalmazott film rengeteg de rengeteg logikai kieséssel.
Az egyik a már említette totális logikátlanság de úgy érzem ezeket már előttem mind leírták. Tényleg rengeteg kérdés fogalmazódik meg az emberben például nekem nagyon sokáig nem esett le, hogy egy alternatív múltat látok (elég szokatlan az ilyen most hirtelen a Becstelen Brigantik jutott eszembe de azért az egy totálisan más tészta volt). A film első szerintem 20 percében csak így néztem, hogy mi történik és a kezdő szöveg semmit nem segítette abban, hogy rájöjjek. Aztán a másik az, hogy én kifejezetten nem bírom Andrew Garfildot. Nem sok filmben láttam de arra emlékszem, hogy mindegyikben idegesített többek között itt is. Keira pedig sokakkal ellentétben nekem közel áll a szívemhez de itt a karakterét nem nagyon sikerült átadni és ezen keresztül pedig képtelen voltam az egész film alatt egyetlen egy karakterrel azonosulni.

Carey szerintem egy zseniális színésznő és ez itt sem volt másképp. A karaktere is a legnormálisabbnak tűnt mind közül, az ember megértette a motivációját (khm oké nem tudom miért nem volt képes továbblépni Tommy-n az évek során de hát jó ez egy romantikus film). A film másik király aspektusa a hangulata volt. Gyönyörűnek találtam a tengerpartot vagy a molót és az egész film egy nagyon szuper esztétikára épített ami miatt az emberben egy elég jó melankolikus hangulatot teremtett ami segített együtt érezni Kathy-vel.

Csak egy jó film arról, hogy az ember meddig képes elmenni az életével és mit meg nem tesz a vakremény érdekében.

Mr_White 

Más úgy nézni egy filmet, ha előtte olvastad a könyvet. Főleg ebben az esetben. Így nem kellett arra koncentrálnom, hogy mi folyik itt, hanem csak arra, hogyan adaptálták a történetet filmre. Tulajdonképpen nem sokat változtattak rajta, persze a szükséges rövidítések megvoltak, de minden lényeges elemet átvettek a regényből. Nem volt könnyű dolga a rendezőnek, mert a regény alapvetően nem egy könnyen megfilmesíthető darab, hisz az elsősorban Ishiguro megfoghatatlanul egyszerű és mégis magával ragadó prózájára épül kevés cselekménnyel, de ennek a melankolikus, állandó őszben játszódó történetnek a jól komponált zenével hasonló a hatása, mint az író szövegének.
Emellett persze lényeges a cselekmény, a regény olvasásakor még nem fogalmazódott meg bennem így, de most újra átélve az eseményeket arra jutottam, hogy Ishiguro valami sokkal általánosabb érvényűt akar mondani ezzel a regénnyel, mint hogy klónozás meg emberi mivoltunk mibenléte. Azt is üzeni, hogy vannak emberek, akik elvehetnek bármit, és ezt a többség némán tűri, ahogy ez a valóságban is van. Mással nem tudom magyarázni a szereplők beletörődő közönyét.

Andi

Azta mindenit!Annyira tetszett ez a film.Olyan boldog voltam a végén,de közben szomorú.Azt viszon nem értem miért nem szöktek meg…Habár a sci-fit nem igazán fedeztem fel,ettől eltekintve nagyon érzelemdús,gyönyörű film.

Lunemorte 

Ez most nagyon fájt…Több megválaszolatlan kérdésem is maradt, lehet hogy elolvasom valamikor a könyvet is. Valamiért bennem nem merült fel, hogy ebben a történetben vannak sci-fi elemek is, én már totál elhittem, hogy összeesküdött a világ pár ember ellen. Azt hittem, ez valami megtörtént eset. Szerintem ez a filmből nem derült amúgy ki…

Lali 

Nem túl sokat tudtam a filmről, mielőtt megnéztem volna.
Miután megnéztem, azt mondtam, hogy ez leginkább valami anime-szerű kamaszos szomorúság, úgyhogy jobb lett volna animeként megcsinálni, és pláne nem angol környezetbe tenni.
Ekkor meg is néztem, hogy milyen alapanyagból készült a mű, és valóban, ez egy japán regény filmre adaptálása. A regényt nagyon dícsérik (nem olvastam), de furcsa mód az is Angliába teszi a helyszínt.
Filmként nekem nem annyira tetszett. Ennak a disztópiás világnak a megmutatása eléggé elnagyolt lett. Leginkább olyan, mintha egy kamasz házibuliban valaki azt mondaná, hogy játsszuk azt, hogy: – itt pár szóval leírná ezt a világot –, majd szerepjátékként – akár a tényleges kapcsolataikat is felhasználva – megnéznék, hogy mit lehet ebből kihozni, eljátszani.
Efféle drámajátszásra biztos jó, de nekem nagyon hiányzott a hihető világ, háttér megmutatása.
Amit láttam az nekem igen hiteltelenné tette a történteket.
Annyira meg nem volt elvont és művészi a film, hogy megelégedtem volna valamiféle homályos háttérrel.

Ami miatt mégis tudom megnézésre ajánlani, az a különleges helyzet, az elgondolkodásra való lehetőség.
Lehet persze az egészet szimbolikusan is nézni (pl. Pilinszky szemével: "Roppant hálóban hányódunk s éjfélkor talán étek leszünk egy hatalmas halász asztalán."), de nincs a filmben annyi erő, ami a szimbólumalkotáshoz kell.

A japánoknak pedig valószínűleg tényleg eszükbe sem jut a lázadás kérdése, e tekintetben teljesen más a mentalitásuk. Angliában és európai szemmel nézve azonban ez elképzelhetetlen.

8 hozzászólás
sipiarpi 

A film eleji szöveg kiindulópontul szolgál a gyerekek történetének megértéséhez. A közeg és a kor ismerős lehet, de a felszín alatt megbúvó feszültség végig jól érezhetővé teszi, hogy ez nem az az Anglia amit mi ismerünk.

Kino

Most néztem meg. Garland-tól többet vártam volna, de gondolom azzal az alapanyaggal kellett dolgoznia, amit Kazuo Ishiguro szolgáltatott, és az nem tudom milyen lehetett, de a film alapján katasztrofális. Persze tudjuk: a japánoknál másképp mennek a dolgok. Az még emészthető lenne valahogy, hogy Andrew Garfield karakterébe belebolondult két csaj is (egy hangsúlyozottan lúzer és idegbeteg Tommy nevű srácba) aki nézőtársam szavaival élve: az egész filmben nem csinál mást, csak rajzol és üvölt. Még az is beleférne valahogy, hogy a sci-fi a háttérben bújik meg, és maga a film lényegi cselekménye egy akárhanyadik század-beli romantikus drámának felel meg önmagában, abból is ponyva szintűnek. De az, hogy tényleges magyarázatot semmire nem kapunk, például arra sem, hogy miért van egy rakat gyerek teljesen rendben azzal, hogy messzemenően igazságtalan velük szemben a világ spoiler miért nincs egyetlen karakter sem a filmben, aki a lázadásnak a legkisebb jelét mutatná azon felül, hogy elmondja a véleményét spoilerAztán… totál kidolgozatlan és összecsapott a szerelmi történet is, hiszen gyakran évekig vagy évtizedekig nem látják egymást a karakterek, és mégis úgy tűnik, hogy egymáson kívül semmi életük nincs, nincsenek emberi kapcsolataik, vágyaik, (az egyiküknek van munkája. szuper!) és kész. Helyette szenvedélytől mentesen tapogatóznak egymás felé és irracionálisan reagálnak a szerelmi háromszöggel járó konfliktusokra. Nehéz szerelemnek hívni, mert a film címének és a film tartalmának tulajdonképpen vajmi köze nincs egymáshoz, ez nem egy Hunger Games, hogy jól bemutatunk a hatalomnak, ezek agyatlan drónok, akik pontosan azt érdemlik, ami vár rájuk. Egyik kedvenc részem, amikor előkerül valami partra sodort hajóroncs és valamiért hőseink tudnak róla, hogy az úgy van, és le kell oda menniük megnézni, de az egésznek semmi mélysége és funkciója nincs. Másik kedvenc részem szintén a hajóroncsnál, amikor spoiler És végig reméled, hogy jobb lesz, mert nem tudod elhinni, hogy ez tényleg ilyen rossz.

Little_Monster 

Az eleje nagyon tetszett, hamar örültem, hogy milyen jó az alapötlet, tetszeni fog a film. Aztán elkezdtek felmerülni a kérdések, kezdtem várni valami végkifejletet, egy célt, ami felé haladunk, egy vezérfonalat, de csak nem jött el. A film vége úgy a huszadik perc környékén kiderül, és sem a rendező, sem a forgatókönyvíró nem próbálja meg élvezetessé tenni az odavezető utat. Amikor főhőseink felnőttek, elkezdtem unni, a közepénél pedig már küzdenem kellett, hogy ne aludjak el rajta. A tepsiképű Keira Knightley sem könnyítette meg a dolgom, ahogy nem tette ezt az elcseszett szerelmi háromszögük sem. A kidolgozatlan szerelmi szál a kidolgozatlan és egydimenziós karakterekből ered, akiknek egy igaz pillanatuk nem sok, annyi sincsen. Még az általam nagyra tartott Charlotte Rampling sem tud remekelni, de nem ő az egyetlen, akinek meggyűlt a baja a sablonos párbeszédekkel. Az egész történet végtelenül egyszerűen közelíti meg a felvázolt helyzetet, a hús-vér karaktereket messziről sem látunk. Bennem például végig az a kérdés zakatolt, hogy miért nem szöknek el, miért nem lázadnak? A történet ezen oldalának bemutatása teljesen elmaradt, az pedig egyenesen vicc, hogy a folyamatos csipogás a karperecükkel azt hivatott bizonyítani, hogy elképesztő ellenőrzés alatt állnak, amiből nincs lehetőség kitörni. spoiler Kár érte, pedig az utolsó pár mondat egész ütős volt, bár lehet, csak azért mert előtte annyit szenvedtem, hogy felértékelődik. Annak azért jobban örültem volna, ha mindezt filmes eszközökkel mondják el 103 perc alatt, nem pedig ilyen szájbarágósan.


Népszerű idézetek

Little_Monster 

What I'm not sure about is if our lives have been so different from the lives of the people we save. We all complete. Maybe none of us really understand what we've lived through, or feel we've had enough time.

Valentine_Wiggin 

Kathy: Nem tudom, annyira más életünk volt-e, mint azoknak, akiket megmentünk. Mind megszűnünk. Talán egyikünk sem érti, mit éltünk át. És nem érzi úgy, hogy eleget élt.

Valentine_Wiggin 

Miss Lucy: Tudjátok, mi lesz egy gyerekkel, ha felnő? Nem tudjátok. Mert senki nem tudja. Lehet, hogy színész lesz belőle, és Amerikába költözik. Talán egy boltban fog dolgozni, vagy iskolában tanít. Lehet, hogy sportoló lesz belőle, vagy buszvezető, vagy autóversenyző. Szinte akármit megtehet. De a ti esetetekben tudjuk… egyikőtök sem megy Amerikába. Egyikőtök sem dolgozik majd boltban. Mindegyikőtök azt az életet fogja élni, amit már elterveztek a számára.

Valentine_Wiggin 

Miss Emily: Nem azért kellettek a rajzok, hogy belelássunk a lelketekbe. Azért kellettek, hogy megtudjuk, van-e egyáltalán lelketek.

Bogesxd 

Kathy: It had never occurred to me that our lives, which had been so closely interwoven, could unravel with such speed. If I'd known, maybe I'd have kept tighter hold of them and not let unseen tides pull us apart.

Bogesxd 

We were providing an answer to a question no one was asking.


Ha tetszett a film, nézd meg ezeket is


Hasonló filmek címkék alapján