Munkaügyek – IrReality show (2012–2017) 89% 49★

Emlékeimre és friss újranézős élményeimre alapozva a Munkaügyek pont az a sorozat, amit örök hullámvölgyek és hullámhegyek, kreatív szélsőségek és némi ötletszerűség jellemzett – mégis hajlok rá, hogy a teljes felhozatalból az egyik kedvencemnek tekintsem. Ennek oka sokféle, rengeteg figyelemreméltó aspektusa van ennek a szériának, ami miatt annak ellenére is lehet szeretni, hogy egyszerűen letagadhatatlanok a hibái.

A leglátványosabb problematika a folyamatosan változó minőség, legyen szó a konkrét kivitelezésről, a kreatív háttérről, illetve a komplett koncepcióról. A humora igen szélsőséges keretek közt mozog, a realista irodai/csinovnyik/kisember tematikától egészen az elvont, groteszk stílusig sokfajta geggel találkozhatunk a Munkaügyekben. Ez nem csak az évadról évadra történő fejlődésre vonatkozik, sokszor epizódról epizódra változik meg a hangnem igen jelentősen. Remek példa erre az amúgy még aranykornak tekinthető első évad, aminek az első részei még egyértelműen puhatolóznak, karaktereket fejlesztenek (különösen János változik sokat ezekben a kezdeti időkben). A Folyami Ervin regnálását megörökítő részek után Tamás visszatérésével az évad már szárnyal, innentől szinte minden epizód lehetne kvázi-klasszikus a Munkaügyeken belül, ha valakinek be kéne mutatni a sorozatot, innen választanék neki néznivalót.
A második évad kisebb megingások mellett (Műholdbecsapódás) hozta ugyanezt a szintet, és véglegesen elhagyta az áldokumentarista kommentárokat. A harmadik szintén, bár itt már akadtak túlzásokba eső sztorik (Az ügyfél halála, Reflux, Pályaválasztás, és a teljes elszállás, a Terrorfenyegetettség). Cserébe mondjuk a Szoboravatás, az Eddig érő fű, az Imre megtér, az Imre és Katalin vagy a Közérdekű adatok, de főleg a 24 abszolút csúcsra járnak.
Innentől a maradék három évadban már nagyon sok az erőlködés, a sztorik sokszor göcsörtösek, szürreálisak, a karakterek viselkedése és viszonya elveszít mindenféle reális keretet, és végül a széria lezárása is bekerült egy őrült spirálba, aminek nem lehetett már igazán méltó véget kerekíteni. Mélypontok ezen a téren: Büro boys, Róbert Mágus!, Munkahelyi dohányzásért, Chip – kvázi a régi időket idéző csúcspontok: Átvilágítás, Karantén, Workplace Consulting, Átcímkézők, Döntésfóbia.

A sorozat egyik legfőbb vonzereje a színészekben rejlett, egyrészt az alap szereplőgárdában, másrészt az epizodistákban, akik sokszor a jelenlegi magyar színésztársadalom prominens alakjai voltak (hogy mást ne mondjunk, Borbély Alexandra kétszer is feltűnt két különböző karakterben, de Gera Marina is felbukkant egy részben). A központi karakterek castingja egészen lenyűgözően sikerült, ha némelyikük lassabban is forrta ki magát, olyan jellemekké váltak végül, akik sokszor egy relatíve gyengébben muzsikáló forgatókönyvet is elvittek a hátukon. Mucsi Zoltán Tóth Jancsija imádni való, noha az első részekben talán volt még benne egy kis kapai beütés. Lengyel Tamás, Tamási Zoltán, Murányi Tünde és Molnár Piroska szerepformálása tökéletes, elképesztő következetességgel és lendülettel élik a szerepüket. A sorozat második felében sűrűsödő csereberék igazán sosem értek be, de a személyzetis poszton például sem Szalontay Tünde, sem Kiss Diána Magdolna nem vallott szégyent, bár Szaki már látványosan szinte képregényszerűen eltorzított figura volt. Rétfalvi Tamás, mint egy magyar majdnem-Ryan Gosling egyszerűen kihasználatlanul maradt, ahogyan Gazsó György is.
Ritkán, de látszódott a sorozaton, hogy a forgatás során szoros időlimittel dolgozhattak: akad nem kevés bent hagyott elröhögött jelenet, oda nem illő grimasz egy-egy színész arcán – hogy ezek nem zökkentik ki a nézőt, az pontosan annak köszönhető, hogy megszerettük ezeket a terhelt, rengeteg negatív tulajdonsággal bíró, de mégis ismerős és mindennapi jellemeket.

Mégis, ami miatt a Munkaügyek még a kevésbé megmosolyogtató pillanataiban is valid és életszerű tudott maradni, az a folyamatos aktualitása volt. Kezdetben a külföldi eredeti példáját követve az irodai, bürokratikus tematikát dolgozta fel, ennek kimondottan magyaros vonásaival. Később, amikor már ebből nem tudtak eleget meríteni a készítők, rövid átfutások után megjelent a színen egyfajta kormányzati, államigazgatási görbe tükör – ekkor már az irodisták adócsalása, rettegése a különböző EU-s bizottságoktól, vagy trehány munkája talán kevésbé volt fontos humorforrás, mint a kormánybiztos és az államtitkár folyamatos, Ond idegeit tönkretevő politikai ügyeskedése, helyezkedése. A sorozat ekkortájt a felszín alatt elkezdett valami olyasmiről szólni, ami a 2010-es évek magyar köztévéjén már egyáltalán nem volt magától értetődő, sőt, néha úgy tűnt, szelepként funkcionál, mint a kritikusabb humor általában. Nem mintha a Munkaügyek igazán odamondott volna az aktuális kormányzatnak vagy rendszernek, de olyan időkben csúfolódott nagyon sokat bizonyos politikai szférákon, amikor ezek működéséről igen intenzív társadalmi diskurzus folyt, és önjogukon is sok égető kérdést vetettek fel.

Objektívebb mércével nézve a Munkaügyek nem kaphatna hetven százaléknál többet, de a szubjektív tényező, a sorozat szeretetreméltó mivolta miatt nincs igazán szíve lehúzni az embernek. Én is ajánlom szinte mindenkinek – ahogy fent is írtam, az első tíz-tizenöt rész utáni hosszú szárnyalás igazán figyelemreméltó lesz.

Szerintem A Legjobb Magyar Sorozat, ami valaha készült, bár a legújabb részek már sokszor erőltetettnek tűnnek, és tele vannak önismétlésekkel, de a klasszikus epizódok tipikusan sírva röhögősek.

Sok évet dolgoztam irodában is, tanusíthatom ekkora ökörségek is létezhettek, főleg régebben:)
Abszurd, vicces sorozat, néha túl idétlen, de sokat lehet nevetgélni is-az első 3-4 évad volt a legjobb.

Aki ezt megalkotta…az tuti fix, hogy dolgozott a közigazgatás ezen a területén…. xD

Az utolsó évadok el lettek a folyamatos szereplő cserével szúrva. De az eleje még fenomenálisan jó volt.

Jó is volt, meg nem is. Vicces is volt, meg fárasztó is. A Tóth János nekem jobban bejön.

Videómegosztón nézegetve a legjobb poénokat kattantam rá, időrablónak tűnt (csak úgy rohant az idő), de nem bántam meg. Garantált kikapcsolódás, hogy úgy fogalmazzak bebalzsamozta az elrenyhült nevetőizmaimat. Orvosi receptre felírnám legalább a best of válogatásokat.
Már nem tudom hol hagytam félbe, de ha hagyok egy kis időt, legalább érdemes lesz újra belekezdeni.

Az utóbbi évek egyik legjobb magyar sorozata volt. Természetesen ezt is utolérte az elfáradás, ami már nagyon érezhető volt az utolsó két évadban. Az első évek azok nagyon rendben voltak: jó poénok, jó karakterek, kiváló színészek. Idővel sajnos bekerültek kevésbé szerethető szereplők is, de szerencsére akad olyan, akit hamar kiírtak, volt aki szép lassan kinőtte a gyerekbetegségeit és volt olyan is akinek egészen a végéig voltak jobb és rosszabb pillanatai is. Mivel nem nagyon látszott a kezdeti színvonal visszatérése, így talán nem is baj, hogy már vége, de azért biztos elő fogom még venni a sorozat epizódjait.