Moebius (2013) 63% 11★

Ez egy nagyon beteg, bizarr, perverz családi dráma, amiben egyetlen párbeszéd sem hangzik el. Ilyen filmbe nem botlik az ember minden sarkon, az biztos… :D

Pont a furcsasága, és kendőzetlensége miatt tetszett.

Csak 18 éven felülieknek, és erős gyomrúaknak ajánlom.

Nos, az emberi reakciók a filmben abszurd irrealitásba hajlanak, bár tulajdonképpen mit várunk egy olyan műtől, ami mindenre a brutális erőszakot, a péniszt és a szexuális stimulust használja allegóriának? A színészek jók, sok érzelmet meg tudnak jeleníteni, ám egy ilyen filmben ez nem nagy plusz. A filmben a család olyan, mint egy sokfejű lény, ami arra van kárhoztatva, hogy saját magát eméssze fel. A materiális értelemben vett kannibalizmus mellett, a státuszi, majd metafizikai kannibalizmus is nyomatékos. Finoman a vallás is be van úsztatva, mint amolyan jelkép, hogy a vágy gyümölcsöző, és ami gyümölcsözik, pusztulásra ítéltetett. A Médea dilemmával nem szarozik sokat, anyu már a film első 10 percében úgy áll bosszút az urán, hogy levágja (és meg is eszi) fia farkát. A film hátralévő részében tanúi lehetünk annak, hogy Dél-koreában mindenki elmebeteg kéjenc. Jelképek szintjén csodálatosan érdekes film, egyébként viszont egyszerre sokkoló és nevetségesen túlzó. Ami elszomorító, hogy ennél vannak jóval rosszabb filmjei is Kim Ki-duknak, ám szerencsére sokkal de sokkal jobbak is. A karakterek felcserélhetősége mindenesetre kiforrottabbá teszi, mint az utóbbi években elkövetett egyéb merényleteit.

Te jó ég… A legbetegebb film, amit az utóbbi időkben láttam, ez a sztori kimeríti a szélsőséges fogalmát. Nehéz elhinni, hogy ugyanez a rendező dirigálta a gyönyörű Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavaszt. A tanulság pedig: ne csald meg az asszonyt!

Meghökkentő és überbrutál családi dráma, aki nem bírja az erőszakot, kerülje el jó nagy ívben…
Kemény volt és még ülepednie kell, de mintha a Pietà valamiféle továbbgondolása lenne, az mégis sokkal jobban tetszett mondanivalóban és ábrázolásmódban egyaránt, bár a színészi játék itt is nagyon szuggesztív és a beszéd teljes hiánya is érdekes élményt nyújt, felszabadulást nem nyerünk a torokszorító érzéstől, hogy ez most mi is volt és miért ilyen az ember fia és lánya, emberi, nagyon is emberi, de a megszokottól igen eltérően mutatja meg ezt az oldalunkat is. Ebben nagy Kim Ki-Duk, akárcsak Takashi Miike, Shion Sono vagy Tarantino.