Mindörökké (2021) 69% 7★

Az Ez egy zseni!-típusú kijelentésektől nem tartózkodom egyébként, csak természetszerűleg kinyilatkoztatásnak tartom, ezért nem gondolom, hogy bármiféle érveléssel alá lehetne támasztani. Éppen ezért maradok ennél: egy nagyon tudatos és érzékeny alkotót pazarol el éppen a nagy magyar kultúra. A kutya#risten#t nekünk!
Bármilyen low budgetség sem lehetne kifogás az alkotói bénaságra: és ennek itt nyoma nincs. Az elejétől a végéig minden egyes jelenet, beállítás határozottságot mutat, és bontja ki az alkotói víziót. A hosszok, a vágások nem önmagukért vannak. Már az elején az a bosszantóan hosszú reptéri jelenet is jó példa erre: egyszerűen elvesztettem a türelmem, az érdeklődésem, valahogy fejben ráálltam egy vágányra – aztán mikor már nem is bírtam figyelni: paff! – kezdődött a film. Bolonddá tett. Hogy a bolha csípjen meg.
Érzékenység: nem arról beszélek, hogy beleült a profétai szerepbe. Ahhoz elég az ész, ami ugyan nekem nem volt, én a nem gondoltam volna táborba tartoztam, de egész sok, bár nem túl sok ember látta, hogy Putyin vagy valamelyik harcias utódja nem marad majd a seggén. Nem ezt látom lényegesnek. Az igazi érzékeny alkotó mindig abból alkot, ami körbeveszi őt. Magyarország pedig évek óta pontosan ilyen: egy elhúzódó háború közepesnél erősebben lepusztított hátországa. Ahonnan egyre több ember hiányzik. Ahol a kevesek kiszolgáltatottan élnek. Ahol az ellenség valahogy mégis bármikor felbukkanhat. Ahol elmagányosodtunk, bizalmatlanná váltunk, és gyűjteni csak védelmi erőforrásokra gyűjtünk, fegyverre, várra, homokzsákra, erős autóra. Ahol nem lehet tervezni, és csak az van, ami lepottyan az égből valamilyen extra juttatás formájában. Ahol már nem számít se múlt, se jövő, mert csak a most van, az a mindörökké. Hogy a macska rúgja meg.

Jól indul… de aztán nem megy sehová.