Mi ketten (1987) 76% 24★

Jó pár éve, amikor először láttam ezt a filmet, a befejezése után őrülten elkezdtem kutakodni a könyv után, ami alapján készült, mert hogy ez egy olyan film, ami biztos, hogy könyvadaptáció, és biztos, hogy nekem ezt a könyvet olvasnom kell.
Legnagyobb bánatomra sikerült kifognom a világ mondjuk kilenc filmje közül az egyiket, ami NEM könyv (dráma/képregény, egyéb anyag) alapján készült.

Pedig ez a film akkor is olyan, mint egy rongyosra olvasott, szétesős antikvár könyv, amit csakis az elképesztően ronda borítója miatt veszel meg kétszáz forintért egy esős napon, a sarki üzlet elé kitett káosz uralta dobozból.

Két londoni lecsúszott figura, munkanélküli színészek (mi lehet lecsúszottabb egy londoni munkanélküli színésznél – helló, Ford Prefect), a hatvanas évek fordulóján, akiknek a legnagyobb gondjuk az, hogy lakbérre vagy drogokra költsék a nem létező pénzüket.
És úgy döntenek, hogy elmennek nyaralni.
Egy vidéki faluba. Az esőben. Pénz nélkül. Drogok nélkül. Tervek és tulajdonképpeni élet nélkül.

Árad a nihil a filmből, a két szereplő kodependenciája, és hiába akarna az egyik küzdeni, kitörni ebből a kitörhetetlen körből, ott van az a másik, Withnail (amúgy is milyen név ez, olyan mint az egész karakter, nem tudod hova tenni, se elfelejteni), aki a nevéhez híven tényleg (foggal-)körömmel kapaszkodik a másikba, mert ha mindent el is veszített (vagy soha nem is volt mit elveszítenie), legalább a másik is ott van vele a nyomorban.

Kicsit olyan, mint egy brit Úton, csak épp ezek a karakterek úgy vannak úton, hogy még csak nem is mennek sehova (még sehova se mennek), vagy ha igen, azt is csak visszafelé.
Egyébként a karakterek viszik a filmet, főleg Withnail. Taszító és vonzó személyiség, mert ő maga is egyszerre utálja és imádja magát, és az ilyen emberek mindig érdekesek. Na azért főleg csak a filmvásznon. :)

Szóval árad a nihil, és mégis, ha a filmre gondolok, mosolyognom kell, mert árad belőle valami semmihez sem hasonlítható hangulat, mert néha egy szakadt antikvár könyv, még ha el is ázott az esőben, valahogy sokkal érdekesebb tud lenni, mint egy csillogó-villogó új kiadás, mert szinte személyisége van. És ha a polcon nem is mutat olyan jól, még sincs szíved kidobni, mert az olyan, mintha a saját rossz napjaidat dobnád ki. Nem, nem adom a rossz napjaimat, mert azokon a legjobb Withnail and I-t nézni, és azon merengeni, hogy azért mégis csak jó, hogy nem vagyok munkanélküli színész a hatvanas évek Londonjában.

Úgy vagyok mostanában a filmkritika írással, mint itt a két főszereplő az élettel, kiégtem. Haha. Legalábbis hullámvölgybe kerültem, ott van a fejemben a gondolatmenet, csak nem tudom úgy megfogalmazni hogy érdemes legyen leírni. Nem is baj, az előttem kommentelő úgyis remekül összefoglalta a lényeget. Remek film!