A William S. Burroughs híres regénye alapján készült film klasszikus horrortörténet, mely műfaja minden szükséges elemét felvonultatja. A dolog pikantériája, hogy a cselekmény sok olyan elemet tartalmaz, amely visszacseng a regény szerzőjének életéből. A történet 1953-ban játszódik. Egy New… [tovább]
Meztelen ebéd (1991) 63★
Képek 3
Szereposztás
Peter Weller | William Lee |
---|---|
Judy Davis | Joan Frost / Joan Lee |
Ian Holm | Tom Frost |
Julian Sands | Yves Cloquet |
Roy Scheider | Dr. Benway |
Monique Mercure | Fadela |
Nicholas Campbell | Hank |
John Friesen | Hauser |
Gyártó
Film Trustees Ltd.
Naked Lunch Productions
Nippon Film Development and Finance
Ontario Film Development Corporation
Recorded Picture Company (RPC)
További gyártók
Kedvencelte 15
Várólistára tette 89
Kiemelt értékelések
Érdekes darab ez a film, bár a Cronenberg-művek esetében ezzel nem árulok el nagy titkot. Ha nem tudtam volna előre, a látvány alapján egyértelműen be tudtam volna azonosítani, kinek a keze nyomát viseli magán a film. Ismét elképesztő mennyiségű agyament gusztustalanság jelenik meg előttünk, amik ezúttal elég szépen vannak megoldva, én csak elvétve véltem azt a bájos gagyiságot felfedezni, amit általában szoktam.
Határozottan nem állítanám azt, hogy értettem ezt a a történetet. Számomra nagyon nagyon elvont volt, és tuti meg kéne néznem még legalább kétszer, hogy maradéktalanul felfogjam, mit látok.
Amit viszont így elsőre is kiemelnék, és élvezetessé tették számomra ezt a filmet:
-a profi látványvilág
-a megkapó színészi játék – A robotzsaruval a főszerepben, de talán még ő a legkevésbé ismert színész a szereplők közül.
-a magyar szinkron is kivételesen jól sikerült szerintem, szerettem hallgatni ezeket a „nagy” hangokat.
Filmet csinálni a Meztelen Ebédből? Nem lehetetlen, csak nem ért meg még meg a világ rá. Szerencsére.
Cronenberg ettől függetlenül zseniálisan oldotta meg. A film zenéje nyugtalanító jazz, tökéletesen illik ebbe a világba. Egy drogfantázia film a könyv születéséről. Amit látunk, az nem igaz. Legalábbis nem úgy, minden nézőpont kérdése, hiszen szinte az összes főbb szereplő valamilyen szer hatása alatt van, a néző csak William Lee (a könyv szerzőjének alteregója) nézőpontjából élvezheti ezt a bizarr babiloni zűrzavart. Az írógép itt egyszerre lesz drog, és írást (illetve ügynöki jelentést) kierőszakoló óriási bogár. Mind a három az ihletnek egy forrása. A néző nem csak William Lee halrucinációit élvezheti, hanem a filmszakadásait is. Mi igaz? Mi nem? Interzóna egy parodisztikus földrajzi hely, vagy csak a tudat egy másik síkja? William néha egy nagy halom földön ébred, lehet onnan tovább sem áll, és csak ott képzelődik. Igazából lényegtelen, élvezzük ezt a bizarr hullámvasutat, mert bűnösen szórakoztató, és végtelenül gyarló ez is, mint a könyv.
Itt valami tömeghipnózis megy kérem szépen. Úgy beszívja az agyat ez a film, hogy az ember a saját épelméjűségét és tiszta tudatát is megkérdőjelezi. Kétségtelenül zseniális, de annyira nem jó érzés. Sőt. Rossz. Másnaposnak érzed magát utána, csak épp a buli jó része kimaradt.
Drog, látomások, írói válság. A könyvet nem olvastam, így úgy érzem, teljesen nem láthatom át a történetet. Az viszont kitűnik belőle, hogy nem lehet tudni, mi a valóság és mi képzelődés. Cronenberghez illő motívumok, és gondolom nem véletlenül választotta ezt a történetet megfilmesítésre.
David Cronenberg kellőképp feladta a leckét e filmmel. Annyit elárulok, hogy a kanadai direktor életművével még csak ismerkedek (korábban csak a nem túl érdekfeszítő Cosmopolist láttam tőle, ami valljuk be, nem a legjobb dobása), s lehet, hogy nem a Meztelen ebéd volt a legjobb indítás ilyen szempontból, de ha már megnéztem…. lehet meg kéne néznem még egyszer, hogy valamelyest tisztuljon a kép.
Az biztos, hogy William S. Burroughs regényéből Cronenberg egy nem mindennapi filmet hozott össze, amelyet elsőre nagyon nehéz hova tenni. Van itt minden, mint a búcsúban: drogok, hallucinációk, Tell Vilmos-játék, szexuális ambivalenciák, s helyenként a teljes elborultság (beszélő rovarokkal és furcsa lényekkel), amelyhez egyébként remekül passzol az a fajta free jazz, amelyet szinte végig hallhatunk a film során. Érdekes módon, de egy olyan érzésem is volt a nézése során, hogy egy drog prevenciós filmként is tud működni (bár a filmben valami bogárport használnak, áttételesen bármely más kábítószerre érthetjük a látottakat. No, ezek után lehet, hogy kétszer is meggondolja egy fiatal, hogy használjon ilyen-olyan szereket). Aztán ott vannak azok az írógépek is, pontosabban azok átalakulása valami egész bizarrá… de persze mit is várhatnánk egy olyan rendezőtől, akit a biohorror mestereként tartunk számon? Ha összegezni akarnám, akkor annyit mondanék: szeretem a furcsa/szürreális filmeket, de a Meztelen ebéd egy másik szintet képvisel, amelyet személy szerint be tudok fogadni.
Bár a regényt nem olvastam, de a film alapján bizton állíthatom, hogy a könyv is egy elég elborult valami lehet (egyszer talán lesz bátorságom el is olvasni), s az is tuti, hogy a látottak/olvasottak értelmezéséhez egynél több alkalom szükségeltetik. Erre azonban nem mostanában fog sor kerülni részemről.
A fentiek fényében az értékelésem: 6/10
Szerencsére ebben a témában több jó film van mint rossz. Ez azon belül is a nagyon jók közé tartozik.
Egy érthetetlen, bizarr hullámvasút, ami megtörtént eseményekből is merít. Drogos hallucinációk, homoszexualitás, hurrá. Nem mondanám öncélúnak, de nem is nézőbarát, az fix.
Népszerű idézetek
Clark Nova: Atyavilág, Lee. Lehetett volna annyi eszed, hogy ne hozz egy ellenséges ügynököt az otthonodba. Nem volt más választásom. A legtitkosabb gyengeségeidet árultad el neki, egyenesen ráerőszakoltad.
Hank: Hé, Martin, ezt hallgasd. Elindultunk hát New Orleansből, szivárványos tavak, gázkitörések, mocsarak és szeméthegyek között. Aligátorok ténferegtek a törött üvegek és konzervdobozok mezején. Motelek neonarabeszkjei. Szemétszigeteken partra vetett guberálók kiáltozzák világgá ocsmányságaikat. New Orleans egy halott múzeum.
Martin: Milyen szép. Ismerősen hangzik, Bill?
Clark Nova: Minden ügynök átáll, és minden ellenálló eladja magát. Ez a szomorú igazság, Bill. És egy író ugyanúgy a szomorú valóságban él, mint bárki más. Az egyetlen különbség, hogy ő jelentést is ír róla.