Megsemmisítését elrendelem (1970) 63% 4★

Förtelmes magyar címe által mintha eleve bukásra lenne ítélve ez a film a hazai keresztségben, ezt támogatandó, a hozzá készült szinkron finoman szólva sem üti meg a papíron „művészi szintre emelt” magyar filmszinkronizálás nívóját – de tragikus módon ezeket nem számítva is rengeteg sebből vérzik a Too Late the Hero, pedig a benne lévő potenciál óriásinak tűnik.

Robert Aldrich A piszkos tizenkettő, illetve legalább két tucat egyéb film révén tulajdonképpen irónnal írta be magát a filmtörténelembe, mégis látszik, hogy sajátos módszereinek és látásmódjának megvoltak a maga világosan kirajzolódó határai. A Megsemmisítését elrendelem nézése közben igazán nincs kétségünk, hogy ugyanazt a rendezőt nézzük, aki három évvel korábban sikerre vitte A piszkos tizenkettőtt, ráadásul ebben az esetben Aldrich a produceri és a forgatókönyvírói feladatokat is maga vállalta – ez nem volt annyira tipikus a karrierje során. A végeredmény ez esetben mégsem vonzó, a fent felsorolt nyilvánvaló és magyar vonatkozású hátráltató tényezők mellett a legnagyobb problémának a forgatókönyv kiegyensúlyozatlansága tűnik. A történet érezhetően nincs balanszban, a cselekmény olykor vontatott, lassú, olykor váratlanul feszes, ugyanakkor nagyon öntörvényű és főleg a motivációk terén zavaros. Van itt némi törekvés arra, hogy felidézzék A piszkos tizenkettő szellemiségét és hangulatát, de néhány ma már kevésbé ismert, ám a korabeli brit filmekből vastagon ismerős arcot leszámítva nyilvánvalóan nincs meg a különböző karaktereknek az a bűv- és vonzereje, amit a legendás tucat fel tudott villantani. Ráadásul ezek a karakterek különösebben kidolgozva sincsenek: Denholm Elliott például hol tökkelütött, netán már autisztikus jegyeket mutat, hol meg félelmetes kompetenciát (aminek egyébként egy háborúellenes filmben lehet értelme, de a hősiesség itteni jelentéstartalmára vetítve inkább zavarossá válik ez az analógia). Cliff Robertson abszolút tévedésnek tűnik a szerepére, a film utolsó harmadáig súlytalan a nagy egészet illetően, onnantól elstartoló és kivirágzó jellemfejlődése jelentőségében elsikkad az addigra tőle már jóval érdekesebbé váló angol karakterhez képest (pedig a cím is erre a bizonyos megkésett hőssé válásra utal, szóval tulajdonképpen ez a felsülés lehet a legfájdalmasabb hiányossága a mozinak).
Nem mondanám egyébként, hogy a színészek közt Caine ellopná a show-t, önmagához meglepően hű és mégis takaréklángon égő figurát hoz, ha valaki mégis brillírozik, akkor az talán Ronald Fraser a maga sunyi fizimiskájával, meg később esetleg Ian Bannen – ők ketten konkrétan mintha a Száll a Főnixben prezentált figurájukat ismételnék itt el, de ez nem baj, mert jól áll nekik a dolog.
A zene ugyancsak Frank De Vol hangulatait és hangszereléseit idézi, a cselekmény hosszú és jól érezhetően szakaszokra tagolható úgy intenzitás, mint hangulat tekintetében. A film hangvétele és szegről-végről mondanivalója szintén ismerős A piszkos tizenkettőből, ez már az új idők háborús filmje, amiben sem igény, sem szükség nem mutatkozik a régimódi, katonáéknál elvárt hősiesség propagálására – helyette a szükségszerű, emberéletekben mérhető tétekre építő áldozathozatal, helytállás értékelődik fel, ami így már sokkal inkább morális fejlődéstörténet, mintsem követendő, kőbe vésett ideákról szóló példabeszéd. Látszik egyébként, hogy ekkorra már csillapodott a Vietnam-láz, mert néhány vele kortárs háborúellenes mozihoz képest ez darab szinte alig akarja vegzálni, kritizálni, felkérdezni a korabeli fegyverforgatókat…

Lehetett volna remek film a Too Late the Hero, de érezhetően hiányzott a stábból egy Aldrich-nál profibb forgatókönyvíró, aki feszesebbre húzta volna a sztorit, esetleg letisztázta volna, pontosan mit is kell hangsúlyozni az egyébként sokfelé kacsingató mondanivalóból. Ezzel együtt a háborús filmek versenyében nem rossz induló, de még maximális jóindulattal sem tudok többet adni rá egy hatosnál.