Harag (2014) 75% 314★

Ha a Walt Disney egyszer háborús filmet csinálna, az is ilyen lenne…

Ha az ember hajlandó levetkőzni magáról az előítéleteket (amerikai film, úgyis részrehajló), akkor képes felfedezni azt, amiről a film tényleg szól: a háborún belüli dominancia. Tulajdonképpen azon túl, hogy Logan Lerman által végigkísérjük, hogyan lesz a fiúból férfinek látszó, remegő roncs, belelátunk egy egészen apró közösség „életébe”. Hogyan tudja a parancsnok összetartani a pszichésen leépülő beosztottjait, és hogyan tudja titkolni, hogy lassan vele is ugyanaz történik; milyen különbségek vannak katona és katona között; ki mibe kapaszkodik; hogyan asszimilálódnak a háború véres, brutális környezetébe; és így tovább, és így tovább. Számomra azért volt megdöbbentően erős a film, mert valódi részrehajlás nélkül kivitelezte mindezt, a katonák szemszögéből nézhettük végig mindezt. A háború másik oldalán állók, az ellenségnek nevezett emberek csak eszközként voltak feltüntetve a filmben, a fókusz végig az állatias fegyvergépekre (katonákra) esett.

A film megnézése után azt gondoltam, nem írok én erről értékelést, hiszen első dühömben az egyetlen értékelhető részének a zárás klipszerű montázsmegformálását neveztem volna. (https://www.youtube.com/watch…) Dühös voltam, és ezt tudtam is magamról, úgyhogy nem akartam igazságtalan lenni. Hiába teltek a napok, a dühöm párolgott csak, a képsorok elevenek maradtak. Volt egy pillanat a filmben, amely elnyelte Brad Pittet. Éreztem, hogy jönni fog, mert már az első percektől közelített hozzá a hitelesség, és aztán egyszercsak elfelejtettem, hogy színész. Ebben a történetben teljes személyiségek vannak, maximálisan önazonos figurák, akiket nem csak másfél órára emeltek ki a teljesen lényegtelen háttérből. Gondolataik, döntéseik a jellemükből fakadnak. Nyugodtan és bátran nevezhetem alkotásnak, ami a rendező kezéből kikerült. Mire fel hát a dühöm? Csak arra, hogy ez a film harsogva sétál bele abba a csapdába, amibe már Homérosz eposzaitól kezdve végtelen alkotó vezette bele a műveit. Mindig sikerül bemutatni, hogy a hősnek nem jó, hogy a hős bajba keveredik, és a baj mindig szörnyűségekkel jár együtt, ám mintha a hős mégis mindettől a rossztól válna csak igazi hőssé. Ez a hősiesség teljesen uniformizált. A tankban lévő minden egyes katona ugyanaz a leegyszerűsödött érzéketlen bunkó* lett (a múltjuk teszi őket egyedivé). Az a végtelenül dühítő ebben, hogy olyan, mintha azt állítanák: igazi emberré csak az embertelenségben, az embertelenség által válhat valaki. Nem, nem és nem. És mégsem megy ki a fejemből az egész.
*Köszönöm, @Pistee66!

@Ascyra értékelésén felbuzdulva újra elővettem ezt a mozit, mert emlékeztem, hogy nem jó, de meglepett, szerinte mennyire nem jó. Magam is érezni vélek a Harag egész szellemiségében egy nem túl vonzó, talán félreértésen alapuló attitűdöt a háborúhoz való viszonya mentén, viszont számos technikai nyűgje mellett a reszelős felszín alatt nem mindig tapogatózik rossz felé ez a film.

Ami egyértelműen jó benne, az a bajtársi viszonyok ábrázolására tett kísérlete, szorosan összekapcsolva a háborús filmek másik megkerülhetetlen közhelyével, az emberanyag szellemi felőrlésével és újjáépítésével. Nyilván túltolja a karaktereit, nyilván felszínes a háborús sokk-sorozat hatására megkeményedett, elvadult, a kritikus helyzetben mégis gépként együttműködő emberek közössége (ez nem a Piszkos tizenkettő, hanem az amcsi hadsereg egyfajta elitje, helló!), meg az őket vezető ecsetfejű (erről még később!) kőmester mitikus alakja, de érzelmi csúcspontjait sikeresen fel tudja ültetni az öt főhős közötti kémiára. Még annak ellenére is, hogy Pitt wardaddy-je nagyon szeretne mély és összetett lenni, de sem az ő alakítása, sem a forgatókönyv, sem a rendező nem képes elmélyedni benne – valószínűleg mert egyszerűen nincs is hova, ez a figura egy monolit, akit a filmben megteremtett kissé öntörvényű világ színjátszásra kényszerít, ám ez a színjátszás maga az egész karaktere. Egy gondosan lefarigcsált, minden finom részlettől megfosztott, de szteroidokon felpimpelt Miller százados/Reisman őrnagy szerelemgyerek. Még arra sem kapunk magyarázatot, mitől is olyan jó vezető, mivel vívta ki emberei tekintélyét. Norman beavatás előtt/alatt/után álló figurája érdekes és egyetemes háborús drámai karakter, ami fura mód nem vonzó, itt mégis megteszik főszereplőnek. Tetszetős húzás, még ha a német lányokkal való találkozása romantikus regényt idéző szende fordulat is csupán egy kőkemény háborús zúzdában – mégis működik, amikor a három tróger és a civil énjét még nem teljesen levetkőző srác együtt feszeng a lakásban. Ugyancsak ekkor válik világossá, hogy Norman és Collier őrmester között van valamiféle „Luke-Anakin kapcsolat”, a srác ártatlansága/alkalmatlansága felébreszti a mélyre temetett embert az őrmesterben, de mivel a cselekmény fináléja egy helytállás-sztorivá fejleszti a filmet, ez abszolút lényegét veszti. Mert hát a végkicsengés arra mutat, hogy Norman sikeresen asszimilálódik a csapatba, és együtt cselekszik meg a nagy feladatot, teljesítik a kötelességet. Ebből pattanhat ki a @balagesh értékelésében is említett nyugtalanító belső ellentét: most akkor a háború sz*r dolog a készítők szerint, vagy mégiscsak ez a nagy harc kellett ahhoz, hogy Norman valódi férfivá, felnőtté, hőssé váljon? Melyik a hangsúlyosabb, melyik okozza a nagyobb katarzist a számunkra? Nem hiányzik innen Mel Gibson legalább egyik töke?
És akkor az ecsetfrizura: nagyon kellemetlen része ennek a filmnek, hogy mindenáron a modern közönség erőszakos megszólításán munkálkodik. A fegyverek torkolattüze a nyomjelző lövedékekre hivatkozva úgy néz ki, mintha egy SW filmet néznénk. A realitás meghajlik az elérni kívánt hatás súlya alatt: a Harag legénységének már jóval azelőtt legalább kétszer oda kellett volna vesznie a cselekmény során, mielőtt még találkoztak volna a Tigrissel. Mely Tigris egyébként az összecsapás során mindent elkövet, hogy kinyírassa magát az amerikaiakkal. Hogy aztán a film végpontján egy rettegett SS zászlóalj ne tudja megcselekedni azt, amit a film elején egyetlen gyerek megcsinál a bokrok között bujkálva…
Az utolsó nagy baklövés egy dramaturgiai hiba a film jellegéből fakadóan: azt nézzük végig, ahogy a bunkó, sutyerák módon viselkedő amerikai csávók látványos túlerőben benyomulnak egy saját területét kétségbeesetten védő országba. Ahogy gyerekek és magányos, megveszekedett agymosott őrültek/hősök egyetlen páncélököllel a hónuk alatt rohamozzák az ötösével közlekedő amerikai tankokat. Milliónyi aprócska mikrodráma egy megroppanó rendszer magába roskadó romjai alatt – hát mi feszültség, őrlődés, őrület, érzelmi zűrzavar és kilátástalanság uralkodhatott a Tigris belsejében? Érdekesebb lett volna ezt ábrázolni a wardaddy, a bunkók és a beavatásra készülő srác helyett? Naná! Nehezebb lett volna eladni a nagyközönségnek? Még inkább naná! De az egész mellélövés kivédhető lett volna, ha wardaddy és bajtársai más hadszíntéren, valódi vert helyzetben kerülnek hasonló szituációba.
Még két gondolatom lenne. Az egész filmet átható szürkeség, színtelenség, sár és mocsok meghatározza a hangvételt, de nagyon gyorsan unalmas és egysíkú lesz, hamar azt juttatta eszembe, hogy Ayer a vietnami háborús kultalkotások hangulatát akarja reprodukálni általuk (általában véve az amerikai katonák stílusa, viselkedése is ezeket idézi meg), de hát ez a „merülés a sötétségbe” és a magunkba néző morális tépelődés tematika mintha nem működne a második világháború utolsó napjaiban, Németországban…
Színészi játék terén @Ascyra abszolút rátapint a lényegre Brad Pitt kapcsán, ezek a rezzenéstelen, befordult, érett fickó karakterek hízelegnek neki, de egyúttal remekül leplezik a lustaságot és a kiüresedettséget is – ugyanúgy, mint Matt Damon esetében. LaBeouf extrém! Zseniális, hogy a filmben szinte egyedüliként ráfeszült arra, hogy hiteles negyvenes évekbeli amerikai fickó legyen, de ezzel a vallási buzgalommal és a többieket is átható háborús pszichózissal az eredményei zárójelbe kerültek. A ráfeszülés meg abban az értelemben kétesélyes, hogy biztosra veszem, az idők során egyre kevesebbeknek volt kedve együtt dolgozni vele – a karrierje pedig végeredményben finoman szólva sem bővelkedik a nagyszerű alakításokban.

A Harag egy nagyon rövid időre fellobbanó, de túl sok emlékezetes filmet nem kitermelő divathullám terméke. Ez a „mozgalom” valószínűleg a vitatott és kissé elfeledett 1917-ben, illetve a Dunkirkben érte el a csúcsát, míg A fegyvertelen katonához és a Haraghoz hasonló nagy felhajtással övezett filmek elég gyorsan kiestek a pixisből. Nem lehet azonban elvenni ettől a mozitól, hogy vannak érzelmi csúcspontjai, hogy működik a nézőre gyakorolt hatás terén – csak hát a finom részletek, a mögöttes tartalom és közölnivaló terén átsejlik rajta a felszínesség.

Rég láttam ennyire hatásvadász filmet. Grandiózus zene, a néző pofájába tolt dráma, egy kis romantika, zene, zene, zene, kis totál, nagy totál, csúnya, gonosz nácik és Brad Pitt minden mennyiségben.
Csendben megjegyzem, hogy az Our World War 3. része kenterbe veri ezt a tankos csillagok háborúját (most komolyan, mi volt ez a színes lézerlövöldözés?)

Ez valami rettenet…. Alig vártam, hogy vége legyen. A hype-ból úgy látom, sokakat sikerült megetetni ezzel a maszlaggal. De persze, ízlések és pofonok ugye.

Brad Pitt az új Schwarzenegger… Ja nem. Csak szeretné. Sosem lesz, és igazán gyakorolhatna némi önkritikát, amikor forgatókönyveket olvas: azért mert szarrá gyúrja magát és alja ostoba keménylegény amerikai fa.szkalapokat próbál meg hitelesen képernyőre vinni, nem lesz más csak egy öntömjénező, önimádó alak.
Régóta mondom, hogy semmi keresnivalója ilyen filmekben… egyébként meg, lehet, hogy pont ilyen filmekben van keresnivalója, az egész film egy óriási nagy csontig nyalás a nagy amerikai hősöknek, akik rögtön az első harmadban meg is szegik a Genfi egyezményt – de persze, csak istenítsük őket.
Másfelől, amit a végén művelnek, az ötszemélyes SzuperHero alakulat, akik a Bibliából idézgetnek, hogy még drámaibb legyen a sorsuk, egyszerűen okádék lett. Az ember gyomra kifordul ezektől a öntömjénező, semmiről sem szóló, a háborút és a bűnözőket éltető filmektől.
A három pontot ezek kapják, a többi az abszolút kuka:
– Shia LaBeouf játéka
– A fegyverek hangja – mert azt egyszerűen imádom és csak ezért néztem végig a filmet. A gépek, a vas csikorgása, a töltények csörgése, a vetőcső töltése és a kilövés hangja engem a COD2-es éjjelig tartó Lan-okba visz vissza. Nyilván beteg vagyok, de ez van.
– A szürke ló az elején.
spoiler
A filmet azok számára ajánlom szívből, akik nem akarnak a háborús film alatt belegondolni, hogy mennyire értelmetlen, haszontalan és keserves a háború, az összes k.bszott háború a Föld Bolygón. Ha nem akarjuk elfogadni, hogy a németek is emberek, és aki megadta magát, azt nem „illik” hátbalőni, aki feltétel nélkül imádja az amerikai embereket és aztafajta képmutató hazafiasságot és nyáltengert, amit képre tudnak vinni. Vagy ha csak ki akarja ereszteni a gőzt, szórakozni egyet, mert a háborús filmek szórakoztatják.
Bocsánat, tényleg, bárkitől, ha valakit megsértettem, nem ez volt a szándékom. A Harag-om kizárólag a filmnek és az ostoba háborúnak, és a háború dicsőítésének, az értelmetlen és ostoba hősieskedésnek szól.

Volt benne 1-2 hiteltelen jelenet (pl. az ember nem robbant szét a gránáttól, teljesen egyben maradt, csak simán meghalt). A mellékszereplő gyerek eléggé idegesítő volt. Egyébként szerintem jó film…(Ha filmként tekintünk rá és nem a miérteket és hogyanokat keressük.)

Röviden és lényegre törően; amíg lőttek addig rendben volt a film, amikor moralizáltak akkor kezdett fájdalmasan gyenge lenni.
A látvánnyal nem volt gond, szép képek, nagyon jó hangkeverés, az akciójelenetek hatásosak és látványosak voltak, amivel problémám volt az emberi részek. Nem a színészi játékra gondolok elsősorban, bár az sem volt kiemelkedő, inkább az általuk játszott karakterek voltak nagyon egysíkúak. Itt az összes karakter egyformán változott a háborús borzalmak hatására; mindegyik érzéketlen bunkóvá vált. A háborúban átélt eseményekre különböző emberek különböző reakciót mutatnak, na itt mindenki egyforma volt, még az zöldfülű srác is a film végére nagyon nagy tököt növesztett pedig ő csak egy „stréber értelmiségit” alakított.
Közepes film, pedig akár lehetett volna olyan eredeti is, mint A Háborús fenevad című 80-as években készült Kevin Reynolds film.

A minap újranéztem, mert csak.
A bemutatása idején apám miatt ültem be rá (aki fegyver- és militáriamániás… és természetesen imádja a háborús filmeket, ki gondolta volna… :D). Rólam tudni kell, hogy vele ellentétben engem annyira nem hoznak lázba a háborús filmek, nagyon kevés van, ami nemhogy tetszik, de képes egyáltalán lekötni. (Az egyik az Ellenség a kapuknál, a másik a Bombák földjén – meg legutóbb az Overlord). A Fury viszont kimondottan tetszett. Persze több sebből vérzik, és a vége is kicsit érdekes és önmagát hazudtolja meg, de mégis élveztem, szórakoztatott és igen, baromi látványos volt.

Ami nem tetszett:
– Brad Pitt karaktere nekem kicsit sótlan volt
– Az „új srác” annyira életképtelen, nyámnyila kis nebántsvirág, hogy az már vicc kategória. Én elhiszem, hogy valaki hezitál és megszeppen, ha beültetik a fegyver másik végére, de bakker itt már évek óta háború van, ez meg úgy viselkedik, mint aki most jött az óvodából. Ne már… Én komolyan arra vártam, hogy az első idióta megmozdulásánál spoiler jól és alaposan elverjék a többiek.
– A végső csata, hogy is mondjam…. Kicsit levett az összértékből. Nekem totál hiteltelen volt, hogy spoiler.
– Lehetett volna naturálisabb. Igen, mondjuk a gránátos részek.

Ami tetszett:
– A hangulata, a tempója, a képi világa.
– A kiváló színészi játék (szerintem egytől-egyig baromi jó volt mindenki).
– A karakterek (Pitt kivételével). Shia LaBeouf és Bernthal figurái voltak a kedvenceim.
– A tojásos, kajálós rész. Elég megosztó jelenetsor, külföldi oldalakon általában unalmasnak és túl hosszúnak találják, szerintem pont tökéletes.
– A legvége! Sok helyen szapulták miatta a filmet, de szerintem zseniális húzás volt, hogy spoiler

Szóval minden hibája és képtelensége ellenére tetszett, szórakoztatott.

spoiler Hezitáltam, hogy hatásvadász vagy inkább realisztikus. De nem is értékelnem inkább mert utálom a háborús filmeket ezért még véletlenül sem tudok róla értékelhető gondolatokat összeszedni.*